Jakab Andor írása felvillanyozott, s ehhez jött még az The Economist vezércikke arról, hogy az amerikai gazdaság lassan elveszik a sok szabályzat és törvénykiegészítés útvesztőjében. Jakab Andor jól látta meg, hogy a mai magyar politikai irányvonallal az a legnagyobb baj, hogy még mindig a szocializmus hálójában vergődik. Vagyis, hogy a rendszerváltás óta még soha nem volt igazán kapitalizmus Magyarországon abban az értelemben, hogy a tőkemozgást a lehető legkisebb mértékben akarta volna a központi államapparátus és a politikai elit akadályozni.

S érdemes a kettő — a tőkefelhalmozás és a tőkeáramlás — közötti különbséget megérteni. Ez a blog soha nem az öncélú tőkefelhalmozás mellett, hanem a szabad tőkeáramlásért tört lándzsát. Vagyis nem azért, hogy valakiknek (rendszerint a tőkével már rendelkezőknek) még több joguk, esélyük legyen arra, hogy a pénzüket gyarapítsák. Hanem azért, hogy ne maszkírozzuk el mindenféle elfedések, adminisztrációs manőverek által a pénz áramlását, hanem tegyük azt láthatóvá. Ez még nem teszi lehetetlenné a profit újraelosztását, amiben az elmúlt hatvanegynéhány évben a politika és a társadalom maga is nagyon magabiztossá vált, de lehetetlenné teszi, hogy ez az elosztás magától értetődően természetes legyen, hiszen pont a pénz mozgásának figyelemmel kísérését próbálja meg a felszínen, az adófizető és az adófizetésből kedvezményezettek szemei előtt tartani.

Ahhoz, hogy egy igazi, a kapitalizmus névjegyhez méltó korszak kezdődjön meg végre Magyarországon, a következő két fontos lépést kellene végre megtenni: egy(szerű) fizetést és egy(szerű) adózást kellene bevezetni.

A kettő egymástól lényegében elválaszthatlan, s a jelenlegi törvények mindent megtesznek azért, hogy ezt megakadályozzák. S teszik ezt az állam saját érdekében. Hiszen, ha egyszerűen, átláhatóan tudná a munkáltató és a munkavégző, hogy mekkora mértékű az állami elvonás, a mostaninál komolyabb társadalmi párbeszédre nyílna lehetőség. Persze az állam, a mostani 50% feletti elvonási rátával erre se nem hajlandó, se nem válna előnyére.

Az egy fizetés lényege a mostani félszuperbruttó, bruttó, szuperbruttó mizéria kigyomlálása. A cél, hogy mind a munkavállaló, mind a munkáltató, mind az állam egy fizetést lásson. Ez legyen a teljes bruttó fizetés, vagyis a munkáltató által kifizetendő teljes összeg mértéke. Ebből kellene aztán a munkavállalói oldalon az összes (a mostani helyzetben a munkáltató és a munkavállaló által befizetett) adót és járulékot levonni.

Ha csak egy fizetés van, akkor a társadalom összes résztvevője tisztában lenne azzal, hogy mekkora összegű az elvonás, és hogy ezt milyen néven szedi be az állam (a központi költségvetés). A mostani többszörösen beszedett járulékok helyett ezek egyszer szerepelnének a fizetési kivonaton. Vagyis egyszer kellene a munkanélküliek, a nyugdíj, az egészségügyi biztosítás után az összeget befizetni, nem kétszer (a munkavállalói és munkáltatói oldalon).

A technikai megvalósítás maradhatna egyszerű: mint most a munkáltatói oldal esetében, az új rendszerben is a munkáltató vonná le a nominális járulékok és a személyi jövedelemadó mértékét, mielőtt a fizetést nettó értékben kifizetné. A kétszeres számadás helyett viszont csak egyszer kellene ezt elvégeznie.

Az egy adó lényege, hogy az adózási rendszer, a kiszabott adók és járulékok száma tükrözze az adókat beszedő és élvező központi költségvetési alrendszereket. Vagyis, ha egy kalap alá vonja a kormány a nyugdíjak és az egészségügy finanszírozását, akkor egy adónemmel szerepeltesse azt. Ha a munkanélküliek után járó járulékokat is a TB használja fel, akkor azok is ezen egy adó 'alá' essenek.

Ideális esetben, a mostani szociális politika és államapparátusi rendszert figyelembe véve, az egy fizetésből levonnák a személyi jövedelemadót, a maradékból pedig a TB hozzájárulást (ami magában foglalná a nyugdíj és egészségügyi befizetést és a munkanélküliek támogatását). Ami megmarad, az kerül kifizetésre a munkáltató által. A munkavállaló ebből aztán fizethetné a magánnyugdíját (ha akarja), kiegészítő biztosításait (e.ü. és munkavégzéssel kapcsolatosakat).

Egyszerű és átlátható rendszert kapnánk, ahol a munkáltató egyösszegben látná a munkavégzéssel kapcsolatos költségeket, a munkavállaló pedig pontosan tudná, hogy mire és mennyi pénzt fizetett ki mielőtt a nettó munkabérét kézhez kapta.

De a legfontosabb mégicsak az, hogy az állam végre nyíltan felvállalná a mostani, abnormálisan magas mértékű, a szocializmusban nevelkedett újraelosztási szerepét. Ez az egyetlen út arra, hogy az állam, a központi költségvetés a jelenlegi bújtatott szocialista hozzáállását végre levetkőzze, s hogy végre utat nyisson a magyar kapitalista fejlődésnek. Ahol látható, hogy az állam, a munkáltatók és a munkavégzők mennyit és mire költenek.