Super fuel, vagyis szuper hajtóanyag címmel írt Richard Martin könyvet a tórium alapú atomreaktorok kálváriájáról, mellőzöttségéről és lehetséges feltámadásáról. A szerző, egy egyre növekvő táborral egyetemben a folyékony fluoridos tórium reaktorok (LFTR, liquid fluoride thorium reactor, 'lifter'-ként is kiejtve) mellett tör lándzsát. Szerinte ezen nukleáris reaktorok képesek lennének az egész világot elegendő energiával ellátni, legalább egy, vagy akár több évezreden át.
S a tórium alapú erőművek elegendő energiát termelnének, hogy a mostani fosszílis energiahordozókat felváltsuk, a globális felmelegedést megállítsuk, hogy a világot kellő mennyiségű édesvízzel lássuk el ahhoz, hogy az intenzív mezőgazdaság segítségével mindenkinek elegendő élelmiszer jusson. S mindemellett a mostani nukleáris reaktorok és fűtőanyagokkal azonosított környezeti terhelés, a használt fűtőanyag tárolásával kapcsolatos problémák nagyrésze nélkül.
S ha a LFTR típusú reaktorok erre tényleg képesek, a nagy kérdés, miszerint "Akkor miért is nem így csináljuk már vagy ötven éve?" megkerülhetetlen.
A válasz meglepő.
A nukleáris energia kutatás első, és meghatározó, nagy lépése a nukleáris fegyverek, az uránium és plutónium alapú atombombák kifejlesztése volt. Igaz ugyan, hogy ezek előtt többen próbáltak meg olyan reaktorokat létrehozni, amelyekben hasadás alapon energiát lehetett termelni, de ezek nem haladták meg a kuriózum szintet a második világháború előtt. A második világháború során, a Manhattan projekt keretében nem a békés energiatermelés, hanem a fegyver gyártás, az atombomba készítés állt a figyelem és az erőfeszítések középpontjában.
Az uránium alapú bombán alapuló reaktorok elsőszámú (és talán egyetlen) előnye a tórium alapú reaktorokkal szemben az, hgy katonai minőségű hasadóanyagot, főleg plutómiumot tudnak velük előállítani. A nem katonai alkalmazás esetén ez az egyik legnagyobb hátrányuk is egyben, hiszen az elhasznált fűtőanyag pont emiatt hosszabb idejű (évezredekben mérhető) tárolást igényel, a tórium reaktorokban keletkező hulladekkal szemben, amely "csak" néhány száz évet kell, hogy pihenjen (mindamellett, hogy nagyságrendekkel kevesebb veszélyes hulladék keletkezik a tórium alapú reaktorokban, mert sokkal nagyobb hasadóanyag felhasználási hatásfokkal dolgoznak ezek a reaktorok, mint az uránium alapúak).
Az uránium és plutónium alapú bombák, és később az ugyanilyen alapú reaktorok kifejlesztése után kevés energia és támogatás maradt arra, hogy olyan tórium alapú reaktorokat is kifejlesszenek, amelyek egyrészt nem alkalmasak arra, hogy katonai minőségű hasadóanyagot termeljenek, másrészt pedig pénzt, figyelmet és agyakat vont volna el az uránium alapú reaktorok tovább fejlesztésétől. Ezt sem a US Navy (az atommeghajtású tengeralattjárók kifejlesztését szorgalmazó és finanszírozó amerikaiak), sem az orosz katonai vezetés nem engedhette meg magának.
S innentől kezdve meg is volt pecsételve a tórium alapú reaktorok sorsa. Hiába fektetett a fejlesztésbe millió dollárokat a Oak Ridge National Laboratory, s ért el szép eredményeket Alvin Weinberg (Wigner Jenő tanítványa) vezetésével a folyékony hasadóanyagos reaktorok terén, az éppen hatalmon lévő katonai vezetők és az alkalmazásukban levő elemzők folyamatosan azzal a körkörös logikára épülő következtetéssel zárták le elemzéseiket, hogy a mivel tóriumos reaktorok kifejlesztésébe nem fektettünk elég időt, pénzt és energiát, ezért nem fogunk ezen reaktorok kifejlesztésébe komoly erőforrásokat fektetni most sem. Vagy még lényegretörőbb formában, ahogy R. Martin írja: " it cannot be done, because it has never been done before" vagyis "lehetetlen megcsinálni, mert még soha nem csináltuk meg".
S ez így ment az elmúlt ötven évben Amerikában.
Mostanra azonban felébredt a világ. A könyv maga akár segélykiáltásnak is felfogható amerikai szemszögből, hiszen mind a kínai, mind az indiai, s mind az európai akadémiai, gazdasági és katonai körök aktívan foglalkoznak a tórium alapú reaktorok fejlesztésével. R. Marin még azt a talán kissé eltúlzott gondolati ugrást is megejti, hogy az elmúlt években hatályba lépett kínai ritka földfémekre vonatkozó moratórium mögött is nem a ritka földfémek, hanem a tórium iránti kereslet szabályozása és a tórium kereskedelem feletti hatalom kézbentartása áll igazán. Ki tudja? Az biztos, hogy Kína komoly pénzeket fektet az ilyen irányú kutatásokba, és egy 2025-ig kiterjedő több milliárd dolláros fejlesztést finanszíroz már néhány éve. India esetében is hasonló a helyzet, ők is komolyan veszik ezt a témát.
Az USÁban most privát befektetők segítségével próbálják meg ennek a sokat ígérő technológiának egy modern reinkarnációját megvalósítani, hiszen a katonai vezetés még mindig a szokásos körkörös logikára épülő álláspontot hangoztatja.
Vagy így vagy úgy, remélhetőleg az elkövetkező húsz évben beindul az első modern folyékony mag alapú tórium reaktor.
Tényleg csak a jövőnk áll vagy bukik rajta.
