Úgy tűnik, kezdenek a vezetők is ráébredni, amit már annyiszor mondtunk el a belső értekezleteken: nem lehet elvárni, hogy a felső vezetők egyszerre legyenek farkasok is meg bárányok is.
Arról a látszólag egyszerű dologról van szó, hogy a mostani felsővezetők nagy része olyan bérezésben részesül, amitől azután csak a rövidtávú célok, és a rövidtávú nyereséggyarapitás érdeklik őket. Jogosan. Hiszen a rövidtávú célokra való koncentrálást pont azért erőltetik, hogy a befekektetők érdekeit tartsák szem előtt.
Mint az a legutóbbi kutatásokból kiderült, egy vállalat hosszútávú érdekei, mint fennmaradás, növekedés, a befektetőket hidegen hagyja, hiszen egy átlagos vállalat átlagos értékpapirjait nem hosszabb ideig, mint átlagosan 10 hónapig tartja a kezeiben az átlagos befektető.
Vagyis csak annyi az érdeke, hogy ennyi idő alatt maximalizálja a részvény eladásából származó nyereségét, és nem az, hogy maximalizálja az ugyanennyi idő alatt abszolút értékben mért vállalati értéknövekedést. Ha a főnökséget ugyanilyen alapon fizetik és/vagy jutalmazzák, és sajnos igy tesz az anglo-amerikai szférában majdnem mindenki, akkor a vezető rétegnek is ez lesz az érdeke a minél gyorsabbi eltávozás mellett.
Igy pedig nem lehet vállalatokat épiteni, értéket teremteni hosszú távon.
Csak úgy, ha a vezetők érdekei a vállalat érdekeivel esnek egybe. Vagyis, ha nem az átlagos befektetők, hanem a hipotetikus tulajdonosok érdekeit képviselik. Ami érdekes az egészben, hogy a tulajdonosok érdekei a munkavállalók érdekeivel esnek majdnem teljesen egybe.
Vagyis, rendes fizetést a vezetőknek, az átlagos munkavállalókkal összehasonlitható jutalomrendszert, és készen is vagyunk. Igy nagyjából majdnem az összes méregfogát ki lehet húzni a mostani abszurd bérezési normának, megoldhatók az öngyilkos vállalateladások, a gátlástalan ejtőernyőzés (golden parachute) egyik pozicióból a másikba. Innentől már csak egy kis etikát kell tanitani, és talán jobb is lesz, ha nem is hirtelen.
