Le a kalappal Kun István előtt, hogy szisztematikusan papírra vetette, mi is a baj a hazai almatermesztőkkel. Ami persze a legszörnyűbb, hogy ugyanez elmondható még egy sor mezőgazdasági ágazatra és termékre is (dinnye, a búza, a kukorica, a napraforgó, a hús meg a tej), amit úgy tűnik, hogy valami miatt nem bírunk versenyképesen termelni.
Nagy igazság, hogy a támogatásra szükség van. Minden országban valamilyen módon támogatják a mezőgazdaságot. Vagyis, ha minden állam adja, akkor itthon is kell. A nagy különbség viszont abban mutatkozik meg azon helyek között, ahol sikeresen vagy kevésbé sikeresen támogatják a helyi termelőket, hogy mit is támogatnak, mire is adják a pénzt.
Kun István sikeresen mutat rá arra, hogy egy állami garanciás minimális felvásárlási árral sokra nem megyünk...Le a kalappal Kun István előtt, hogy szisztematikusan papírra vetette, mi is a baj a hazai almatermesztőkkel. Ami persze a legszörnyűbb, hogy ugyanez elmondható még egy sor mezőgazdasági ágazatra és termékre is (dinnye, a búza, a kukorica, a napraforgó, a hús meg a tej), amit úgy tűnik, hogy valami miatt nem bírunk versenyképesen termelni.
Nagy igazság, hogy a támogatásra szükség van. Minden országban valamilyen módon támogatják a mezőgazdaságot. Vagyis, ha minden állam adja, akkor itthon is kell. A nagy különbség viszont abban mutatkozik meg azon helyek között, ahol sikeresen vagy kevésbé sikeresen támogatják a helyi termelőket, hogy mit is támogatnak, mire is adják a pénzt.
Kun István sikeresen mutat rá arra, hogy egy állami garanciás minimális felvásárlási árral sokra nem megyünk. Nemcsak abban nem segít, hogy a gazdák termeljenek, de ráadásul még be is betonozza az éppen aktuális termelési módszereket. Hiszen a minimális felvásárlási ár nagyon gyakran csak a vegetálásban segít, és nem ösztönöz marketkonform termelésre. Mindezt teszi pont akkor, amikor a piac már jelzi, hogy a hagyományos nekifutással már nem érjük el a túlpartot. Vagyis nemcsak, hogy nem segít, de még árt is, méghozzá nagyon effektíven: kivonja az újítás kényszerét a helyi rendszerből akkor, amikor arra pont a legnagyobb szükség lenne.
Ezért fontos megérteni, hogy ilyen helyzetekben nem termék felvásárlási garanciákkal (belső protekcionizmus) kell a termelőket ösztönözni, hanem olyan módszerekkel, amely a termelőket külső összehasonlításra, fejlesztésre buzdítja. Garancia helyett hitelt kell adni arra, hogy megújíthassák a termelési módszereket, hogy ismét versenyképesek legyenek.
Fejleszteni kell, bármi áron, mert csak ez ad majd lehetőséget arra, hogy necsak ma, de holnap is labdába tudjon rúgni az ágazat. Mert, mint ahogy a cikk szerzője is rámutatott, a kínaiak csak most kezdtek el bemelegíteni, de már ötvenszer több terméket tudnak a piacra dobni, mint mi olcsóbban. Az állam feladata nem az, hogy most adományokkal kisegítse a szorult helyzetben levőket, hanem hogy a hosszútávú fönnmaradást akarók előtt egyengesse az utat.
Ezt hiányoltam Kun István írásából, és ennek a témának a boncolgatását hiányolom az itthoni médiából is. Mert enélkül csak fűrészeljük az almát a poráért. Egyhelyben toporogva...
