Vegyes érzelmekkel olvastam N. Kósa Judit Piros tinta című írását a nol.hu-n. Mert megint az az érzésem támadt, hogy nem látjuk a fától az erdőt. N. Kósa Judit is írja, hogy "tessék végre a gyerekre figyelni", és hogy az angliai vita is arról szólt, hogy a piros szín, amit javításra használtak, szorongást kelt és gátolja a tanulást. Mint írja:
"valóban egyre több helyütt válik egyénre szabottabbá, a tanítás módszertanát a szükségletekhez és az egyéniséghez inkább hozzáigazítóvá a magyar közoktatás"
Csak pont nem ez a lényeg.
Nagyon dicsőíthető az a hozzáállás, hogy az egyéniséghez igazítottan tanítunk, hiszen...Vegyes érzelmekkel olvastam N. Kósa Judit Piros tinta című írását a nol.hu-n. Mert megint az az érzésem támadt, hogy nem látjuk a fától az erdőt. N. Kósa Judit is írja, hogy "tessék végre a gyerekre figyelni", és hogy az angliai vita is arról szólt, hogy a piros szín, amit javításra használtak, szorongást kelt és gátolja a tanulást. Mint írja:
"valóban egyre több helyütt válik egyénre szabottabbá, a tanítás módszertanát a szükségletekhez és az egyéniséghez inkább hozzáigazítóvá a magyar közoktatás"
Csak pont nem ez a lényeg.
Nagyon dicsőíthető az a hozzáállás, hogy az egyéniséghez igazítottan tanítunk, hiszen így van a legnagyobb esély arra, hogy meg is tanítsuk a tisztelt egyéneknek azt, amit meg kellene (persze egyből hallom az ellenérvet is, hogy csak azt lehet tanítani, aki tanulni akar, szóval ide vagy oda az egyénre szabással, az nem sokat számít).
De a legfontosabb mégiscsak az, hogy a szükségleteknek megfelelően tanítsunk. És itt van a kutya elásva, hiszen ezt mindenki máshogyan értelmezi.
Hogy mennyire máshogyan, azt a következő példa szemlélteti. Nyugat-európai ismerőseim szörnyülködve hallgatják, hogy nálunk a gyerekek csak hatéves korukban mennek iskolába, aminek következtében úgy nagyjából hét és nyolcéves korukra tanulnak meg írni, olvasni és számolni. Merthogy szerintük ezt már el lehet négyévesen is kezdeni, hiszen így a gyerek már hatévesen ír és olvas, és ismeri a számtan alapjait is. Erre persze a szingapúri kollégák tromfolnak mindig azzal, hogy nálunk hatéves korra már két nyelven kell írni és olvasni tudnia a nebulónak (az egyik az angol, a másik egy helyi nyelv, persze a kínaiaknál az írás még csak nagyjából ezer írásjelre korlátozódik ekkor), mert enélkül nem veszik fel sehova sem utána.
Elképzelhetetlenül más értékrend nyilvánul meg a különböző földrészek között, aminek persze egyértelmű következménye a munkaerő piac helyi telítettsége, és az ebből adódó, a képzésre nehezedő nyomás. Ez az, amit hiányoltam N. Kósa Judit írásából.
A mostani magyar iskoláknak is lépést kell tartaniuk a nemzetközi helyzettel, hacsak nem akarunk tudatosan lemaradni az európai vagy világszínvonaltól. Ez alapján kellene mérni, hogy melyik intézmény sikeres, és melyik nem az: mekkora eséllyel álják meg a tanulók a következő lépcsőfokon a helyüket. Vagyis, hogy milyen sikerrel mennek általánosból középiskolába, onnan egyetemre, és onnan munkahelyekre.
Ezt kellene mérni, és nem azt, hogy hányan tanulnak egy iskolában. Mert a sztori legvégén, amikor a kedves delikvens munkát keres, csak az számít: birtokában van-e annak a tudásnak, aminek megléte hozzásegíti a munkavállaláshoz és a sikeres munkavégzéshez. Hacsak nem akar az egész ország betanított munkásként dolgozni.
Ezért lényeges a tinta, és nem a színe.
