Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy tulajdonképpen mi is az oka, hogy ide jutottunk. S most nem azelmúltnyolcév-ről vagy az elmúlt 12 évről, hanem inkább az rendszerváltás utáni Magyarországról beszélek. Vagyis arról, hogy váltottunk-e rendszert, s ha igen, mennyire. S annak ellenére, hogy sokra igazán nem jutottam, a posztolási kedvem Hankiss Elemér hvg-s cikke hozta meg (amely cikk egyébként beleszáll egy gigantikus antiklimaxba, de ez most más téma).

Ahogy Hankiss írja, sok a bizonytalanság mostanában körülöttünk. De nem csak most, hanem a rendszerváltás óta az. S előtte a gulyáskommunizmusban pont ezt a bizonytalanságot próbáltuk megszüntetni, folyamatos kompromisszum kereséssel, miközben inkább lemondtunk a szabad döntés jogáról. Mert így tűnt jobbnak, egyszerűbbnek, kevésbé fájdalmasnak a legtöbbek számára.

S pont itt van a kutya elásva.

Vagyis ott, hogy az elmúlt húsz évben folyamatosan csak kerülgettük a kását, amit kapitalizmusnak hívnak. A biztosra menés nagy jelszavával, amit a legjobban a "nehogy már az emberek fizessék meg!" jellemez, folyamatosan azt próbálta meg mind a magyar politikai elit, mind a mögöttük álló választói réteg elkerülni, hogy változni kelljen. Lényegében és alapjaiban.

Ilyen szempontból jól látja Hankiss, hogy biztonságra törekedtünk. Csak azt "felejti el", hogy közben ezzel a mindenároni biztonságra törekedéssel pont a lényeges változást halogatjuk, időzzük el, Pató Pál módjára. És közben folyamatosan arról megy a társadalmi vita, hogy mikortól fogunk végre már jobban élni, mintha ez akármilyen automatikus kiváltsága lenne a magyar népnek.

Érdekes azt látni, hogy más országokban nincs ilyen görcsös ragaszkodás a társadalmi felemelkedés eszméjéhez ilyen széles társadalmi rétegekben, mint Magyarországon. Nálunk majd minden társadalmi réteg úgy vallja, hogy neki történelmi megalapozottsága van arra, hogy az követelhesse, hogy nehogy már velük fizettesség meg a politikai és társadalmi átrendeződés, a szocializmusból kapitalizmusba való átalakulás, folyamatának emberi és anyagi javakban mért áldozatát. Így vannak ezzel a gazdagok, a szegények, a többség és a bármilyen szelekció által kijelölt kisebbségek is.

Vagyis mindenki.

Még pontosabban senki sem akarja "megfizetni" ezt az átalakulás árát. Aminek első számú következménye, hogy még nem is történt meg valójában. Hiányzik az egyéni gondoskodásformák, a magán nyugdíj, a magán egészségügyi biztosítás, társadalmi szintű elfogadottsága. Még a kormányok is inkább visszatáncolnak ilyen ügyben, ahelyett, hogy ezek fejlődését szorgalmaznák.

Kapitalizmus helyett egy sajátos magyar gulyáskapitalizmus van most Magyarországon, ahol a legfontosabb társadalmi követelmény az, hogy legyen mit enni. S engem az döbbent meg legjobban, hogy ezért a "biztonságért", csakúgy, mint a Kádár rendszer idején, most is hajlandóak vagyunk a legelemibb szabadságjogainkat is feladni.

Csakhogy mára világossá vált, s ehhez a legutóbbi bóvliba sorolás adta meg a matt felé közelítő következő lépést, hogy a gulyáskapitalizmusunk nem működik igazán jól. Működött valamennyire, idáig volt is mit enni, lehetett mélyen belekanalazni, és akár még egyszer szedni a közepéből. Csakhogy időközben elfogyott az, amiről szólt volna az egész. Itt állunk egy nagy kondér körül, amiben nincs már több zsíros cafat, nincs benne hús, és a leveske is kezd lassan beszáradni az aljára. Amibe mostantól majd tenni is kell majd, nem csak kivenni belőle, mert egyébként üres marad örökké.

A helyzet szépsége persze most az, hogy ezt bizony az emberekkel fogják megfizettetni. Ha akarják az emberek, ha nem. Most mindenkinek fizetni kell majd, aki a közösből aztán ki is akar majd venni. Sőt azok is, akik ezt nem akarják.

S lehet, hogy a végén még kapitalizmus is lesz belőle, ha el nem sózzuk...