Érdekes műsor ment a BBC-n néhány napja, amiben azt taglalták, hogy mennyire fölfutott a közel-keleti műalkotás kereskedelem. A pozitiv oldala a történetnek az volt, hogy pl. Dubai-ban vagy Qatar-ban egyre nagyobb szabad tőke áll a műgyűjtők rendelkezésére, és néhány állam (az Egyesült Arab Emirátusok többek között) tudatosan törekszik arra, hogy egy megfelelően kigondolt és kivitelezett műtárgy beszerzési hadjárat után a közel kelet kultúrális központjává váljon. Persze ez nem fog az egyik napról a másikra megtörténni, de elég pénz áll a múzeumok mögött, hogy (nagy csindradatta közepette) nekikezdjenek.
A műsorban megszólalók között volt egy szingapúri úriember is, aki azon csodálkozásának adott hangott, hogy annak ellenére, hogy mennyi új épület és lakás épül mostanában az arab országokban, és hogy mennyire megszaporodtak a magán tehetős magánbefektetők, nem igen veszik az emberek az eredeti alkotásokat, vagy a jó befektetésnek igérkező új tehetségek képeit. Azt kérdezte, hogy akkor vajon mi van ennyi ezer négyzetkilométernyi falon?
Szerintem nem üresek azok a falok. Tele vannak reprodukciókkal.
Az elmúlt két évtizedben, a digitális fényképészet és a nyomdatechnika óriási fejlődésen ment keresztül. 10 vagy 15 éve még nagyon magas összegeket kértek el olyan minőségű reprodukcióért, amiket mára akárki, és akárhol megvásárolhat a régi ár töredékéért.
Minek megvenni az eredeti képet, ha ugyanaz a vizuális élmény megkapható sokkal olcsóbban? Az eredeti és a másolat közötti különbség a többség számára már nem, vagy csak nehezen észrevehető. Az árbeli különbséget pedig másra költik az emberek a plazmatévétől a repülőjegyig. Mert ezeket sokkal nehezebb másolni, vagy a másolattól kapott érzés nem igazán vetekszik az eredetivel.
