A házasság egy szerződés. Semmi köze sincs elvileg ahhoz a hormonális állapothoz, amit a köznyelv szerelemnek hiv. Hadd magyarázzam el.
A házasság ugyanolyan szerződés formailag, mint mondjuk egy adás-vételi szerződés. Ezért kell szándékunkat tanúk előtt kimondani, tanúk előtt az ezen szándékunkat irásba fogaló dokumentumot aláirni, amely tanúk aláirásukkal igazolják, hogy tényleg komoly a dolog, megtörtént. Ebben a szerződésben (ha nincs kiegészitve) nagyjából annyi van rögzitve, hogy a házasság ideje alatt szerzett vagyon közös tulajdon, és hogy mindkét fél eleget tesz majd a közösség által elfogadott (társadalmi, anyagi és érzelmi) normáknak.
Mi köze ennek a szerelemhez?
Semmi, még akkor sem, ha a keresztény egyházak ezt másképp szeretnék, hogy legyen. Semmi köze a hormonális állapothoz, vagy annak időveli elmúltához. A házasság érzelmi alapon való erőltetése csak annyiban érdeke az egyházaknak, hogy bűntudatot ébresztenek, és hosszú távon szenvedést okoznak az embereknek. Amiből persze aztán szisztematikusan hasznot húznak.
A házasságot, mint szerződéssel kötött intézményt nem azért kell hosszútávon honorálni, mert az ember szerelmes, hanem azért, mert szerződéssel köttetett, és ezen szerződést annak újratárgyalása nélkül nem illik (vagy lehet) önkényesen felrúgni.
Ezért is kell azt akkor, amikor köttetik, jól átgondolni, és ha szükség van rá, megfelelően átszabni úgy, hogy a személyes helyzetnek, igényeknek tökéletesen megfeleljen. Persze lehet, hogy sokan a szerelem által okozott hormonális állapot miatt úgy érzik, hogy ezt nem illik, vagy nem szabad, vagy egyáltalán, hogyan is gondolják ezt mások. Ezt a szentimentális hozzáállást nem birom elfogadni (még ha érteni talán értem is).
Senki nem fog teljesen részegen (amikor a realitás érzése teljesen elhagyja, és teljesen más szinben látja a világot) szerződéseket kötni, azokat az élete teljes hátralevő részében hitelesnek és meghatározónak elfogadni.
Viszont szerelmesen házasságot kötni teljesen normális dolog.
