Dél-Koreában ett a fene, amikor az estei üzleti vacsorán a mellettem ülő egyik koreai megkérdezte, hogy miben világhírűek a magyarok? Merthogy a koreaiak igencsak büszkék arra, hogy a szórakoztató elektronikai iparban, az olajfinomításban és petrokémiában, valamint az autóiparban egyre feljebb jönnek, sőt bizonyos dolgokban, mint például a mobil telefonok terén már világelsők. Ami azért nem kis dolog egy kevesebb mint ötven éve még háború sújtotta országtól.

Nos, el kellett gondolkoznom, hogy mit is válaszoljak, mert a mutyizásban azért nem jó elsőnek lenni.

Nem kevés izzadás után kinyögtem, hogy bizony nálunk szerelik össze az Audi TT modeljét. Aztán itt meg is állt a tudomány. Ja, és hogy felsőbb matematikában jók vagyunk.

Az égés ott indult, amikor a koreai vendéglátó kérdesei alapján be kellett látnom, hogy nem tudok semmiféle indokot arra felhozni, hogy mi vagy ki akadályoz meg minket abban, hogy ennél jobbak legyünk.

S meg kell azt is hagyni, hogy sem Bazsa György írása, sem Szentgyörgyi Zsuzsa posztja, sem Solymosi Frigyes érvelése nem győzött meg vagy oldotta fel azon kételyem, hogy bizony nagyon nem tudjuk, hogy mit is kezdjünk ezzel az országgal, ha mondjuk egy kitörési, feljlesztési pontot szeretnénk találni a jelenlegi technológiai-gazdasági versenyben.

A dél-koreai példát nézve nagyjából húsz év kemény munkájáva, egy új, sokkal jobban képzett generáció kinevelésével, szisztematikus és célirányos iparfejlesztéssel eljutottak odáig, hogy a fentebb említett iparágakban világviszonylatban is számottevő piacot tartanak a kezükben.

Nem várnám el, hogy itthon mi egy hasonló többfelé ágazó csodát hajtsunk végre. Egy iparág is elég lenne nekünk, csak őgy, ahogy annak idején a finnek is megtették a maguk hétmérföldes lépését a távközlésben.

Az én szememben pont az lenne a feladata az Akadémiának, a kiemelt egyetemeknek, az Akkreditációs Bizottságnak, hogy ezt az irányt kijelölje, a kijelölt irány felé igyekvőket segítse, s az éppen aktuális politikai érdekeket mellőzve az ország ebben az irányban történő fejlődését irányítsa.

Csak pont ezt nem teszi. Ahogy Bazsa és Szentgyörgyi is írja, a felsőoktatásunk diplomásokat termel olyan diplomával, aminek a jelenlegi vagy közeljövőbeni munkaerőpiac kevés vagy semmi hasznát nem veszi. Az Akadémia és az Akkreditációs Bizottság feladata lenne pont az, hogy az ilyen diplomáshadsereget termelő gyártósort megállítsa vagy legalábbis fékentartsa azzal, hogy megszabja vagy behatárolja a maximálisan képezhetők számát az akkreditált intézményszámon keresztül.

Hasonló intézkedésekkel lehetne azon felsőoktatási intézményeket, amelyek a kialakított stratégia mentén képeznek, elősegíteni. Ha csak annyi történik, hogy szobrász-tojásfestő szakok indítása vagy fenntartása helyett a fennálló közoktatási keretek nagyobb részét fordítjuk a kiválasztott célszakok fejlesztésére (infrastruktúra, oktatási segédeszközök, gyakorlati helységek fenntartása, kiépítése, stb.), már több és jobban képzett szakember "keletkezik" az első öt évben. S utána valószínűleg minden évben, hiszen a kedves életpályát választó diák nem megy tojásfestőnek, mert bekerülni nem tud.

Csakhogy ehhez irányt kell szabni.

Merni kell kitalálni, hogy miben lehetünk (vagyunk) jók annyira, hogy megérje ebben az irányban tovább fejlődni, hogy megérje erre az egyetlen nem újratermelhető termelési alapeszközt, az időt, felhasználni. Merni kell kitalálni, hogy miben tudunk világszinvonalon a versenyben maradni, ott maradandót alkotni.

Irány nélkül csak bolyong az ország, a legjobb kutatás és a legjobb eredmények ellenére is.

Ezt az iránynélküliséget sem az Akadémia, sem az Akkreditációs Bizottság nem foghatja a piacgazdaságra, annak mechanizmusaira.

Ennyit tudnak ők is.