Ha valaki egy kicsit utánagondol, hogy mennyi olaj került most a Mexikói öbölbe a sajtókonferenciákon jegyzett számok alapján, akkor egy kis számolgatás után fel kell, hogy merüljön benne a következő kérdés: hol van az a sok olaj, hiszen a felszínen sokkal kisebb területet borít be, mint azt a térfogatból felületre való átszámításkor, mondjuk 1 milliméter vastag rétegre való kiterülés esetén, várná az ember.
Nos, az olaj a vízben van, sokmilliárdnyi cseppként lebegve.
Ez két dolognak is köszönhető. Egyrészt a BP tonnaszámra nyomja a diszpergáló szereket az olajszivárgás körül a vízbe, ami nagyjából annyit ér el, mint a nagyerejű mosogatószer mosogatás során, vagyis, hogy feldarabolja az olajat milliárdnyi kis appró cseppre, és stabilizálja ezt az állapotot. Másrészt viszont az a régi, jólbevált nézet, hogy az olaj a víz felszínre emelkedik, nem teljesen igaz a kőolajak esetén, hiszen ezen olajak sűrűsége sokkal közelebb van a víz sűrűségéhez, mint mondjuk az étolajé. Vagyis sokkal kisebb a sűrűségkülönbségből adódó felhajtóerő, ami hatására emelkedne a víz tetejére.
Ennek, és persze annak is köszönhetően, hogy a víz sűrűsége sem teljesen egyforma egy Mexikói öböl méretű víztömeg esetén, hiszen hidegebb és melegebb, sósabb és kevésbé sós rétegekből épül fel, a többé vagy kevésbé szétoszlatott olaj bizony nagyon könnyen megreked bizonyos mélységekben.
Még ha sikerül is a BP-nek valamilyen nagyobb hatásfokú gyűjtősapkát a mostani szivárgás fölé kerekítenie, az elkövetkező két hónappal együtt, amíg a mostani másodlagos fúrások végre elérik az eredeti kutat, és az elsőre sikerrel lezárják, még nagyjából 95 milló liternyi olaj kerül majd a vízbe a mostani, becslések szerinti 90-140 millió liternyi mennyiség mellé. S ennek csak egy része lesz majd a felszínről látható.
A nagy kérdés persze már most is az, hogy mi történik a vízben maradt olajjal.
A Mexikói öbölben kialakult áramlatok miatt egy része nem is került partközelbe. Ez az öbölben található fő hurokáramlatról folyamatosan leszakadó örvényáramlatoknak köszönhető, amelyek ezen víztömegeket egyszerűen "megállítják", egy körforgás-szerű másodlagos áramlattal bezárják.
Ha szerencsénk van
Az örvényáramlatokba bezárt felszíni és felszín alatti olaj nagy eséllyel végigjárja a a vízbeni, részint fizikai-kémiai, részint biológiai alapú természetes lebomlás útját. A felszíni olaj a hullámok és a napsütés hatására vizet vesz fel, és habbá alakul, amely a megnövekedett felszín segítségével sokkal gyorsabban elveszíti az alacsonyabb forráspontú komponenseket. Ezen folyamat során ez a hab konzisztenciájú keverék szép lassan átalakul bitumenszerű gömbökké, amelyek aztán a fenékre süllyednek.
Ezek a szurokgolyók inertek, ami megakadályozza azt, hogy biológiai úton tovább bomoljanak, viszont pont ezen inertség miatt nem is annyira mérgezőek, hiszen a nagyobb károkat okozó könnyebb olajkomponensek már elpárologtak belőlük.
24 évvel az 1974-es Metulai olajkatasztrófa után már csak ilyen szurok darabkákat lehet találni a chilei partokon és a közeli tengerfenéken, és úgy tűnik, hogy a mostani állapotban ezek már semmilyen veszéllyel nincsenek a helyi ökoszisztémára. (Ami persze kicsit ingatag lábakon áll, hiszen az ökoszisztémát az olajszivárgás előtt senki sem vizsgálta...)
Szerencsés esetben a vízben leledző olajcseppeket pedig biológiai uton, vagyis baktériumok segítségével a meleg Mexikói öbölben viszonylag gyorsan le lehet bontani. Erre játszik a BP is. Azt semmiképpen sem szabad elfelejteni, hogy az ilyen biológiai alapú takarítási akciókhoz oxigénre is szükség van, és a szerencse megtartásához az is kell, hogy a lokális oxigéntartalom ne csökkenjen le túlságosan a víz alatti olajfelhők környékén.
Ha nincs szerencsénk
Ha a felszínen található olaj bekerül az öbölben tartósan meglevő hurokáramlatban, akkor nagy valószínűséggel először meglátogatja majd Florida nyugati partját, ahol a világ leghosszabb fehér homokos strandja található. A következményeket, gondolom, nem kell ecsetelni, elég annyi, hogy a leghosszabb fehérhomokos címtől a part el fog búcsúzni egy időre. Ezután az olaj tovább sodródik majd a Golfáramlatban, aminek akár Európára nézve is komoly következményei lehetnek.
Az amerikai légköri kutatásokkal foglalkozó intézet szerint azonban a legnagyobb baj a hamarosan bekövetkező hurrikán szezon. A meteorológusok szerint, az éves középhőmérséklet, a vízhőmérsékleti adatok alapján, ebben évben igen intenzív hurrikánok várhatók, nagyjából 23 az év végéig.
Egy jól irányzott hurrikán, amely az olajfoltokat nyugatról kapja el, vagyis a keleti frontjával, amely legnagyobb szélsebességet hordozza, pont az olaj fölött halad el, mind a felszíni, mind a felszín alatti olajat kitolja majd a partra.
Az eredmény katasztrófális lehet: a part menti mocsarak és lápok a szülőhelyei a vizben élő halaknak, rákoknak, kétéltűeknek, a vízi emlősöknek és madaraknak. Az olaj, a mostani állapotában igen veszélyes minden állatra és növényre. A helyzetet csak súlyosbítja az a tény, hogy az öböl a párzási időszak kellős közepén van, s az új nemzedékek most hagyják el a "fészket", a halikrák kirajzásától a teknősök és a madarak költési időszakának végét jelző vízreszállásáig.
S ez az új nemzedék a legsebezhetőbb. Nem csak azért, mert az ivadékok sokkal kevésbé ellenállóak egy akut mérgezésnek, amelyet egy friss olajfolttal való találkozás jelent, hanem azért is, mert ezen nemzedék "kiesésével" az egész ökoszisztéma felborulhat az öbölben.
A víz alatti olajfelhők is problémásak lehetnek, még viharok nélkül is. Ha az olajat fogyasztó baktériumok nagyon elszaporodnak, akkor könnyen kimeríthetik a helyi oxigénkészletet. A hirtelen algásodáshoz hasonlóan ez helyi halálzónákat alakít ki, amelyekben aztán szinte semmilyen oxigént igénylő élőlény nem tud megélni.
Emellett a víz alatt lebegő olajcseppek légypapírként is működnek a plankton, a kisebb rákok és halak számára. Ez a légypapír aztán nagyobb halakat is odavozhat, amelyek az olajba ragadt kisebb halakat vagy rákokat szeretné elfogyasztani. Az olaj miatt ez komoly károsodást okozhat bennük.
Mennyire hosszú a hosszútáv?
A hosszútávú hatásokat még azután is érezni fogjuk, amikor a partokat már régen kitakarították, az olajszag régen kitörlődött az emlékezetekből, hiszen így vagy úgy, de az ökoszisztéma kárát látja majd a vízben található olajnak.
A USAToday szerint az egyik legjobban dokumentált olajszennyezés, az 1969-es Massachusett állambeli katasztrófa után, amikor csak hétszázezer liternyi olaj ömlött ki, még mindig lehet olajat találni az iszapban és a partokon.
A legóvatosabb becslések szerint is legalább tíz évet kell majd várni a mostani olajszivárág megállítása után ahhoz, hogy teljesebb képet tudjunk alkotni a katasztrófa hatásáról.
