N. Kósa Judit arról írt a nol.hu-n, hogy mekkora kidobott pénz volt az a kétszáz millió, amit arra költöttek, hogy Los Angeles-ben, a Placido Domingo által vezetett operaházban bemutassák a Bánk Bánt. Azt belátja ő is, hogy az opera a magyar operák egyik legjobbja, s azt is pontosan látja, hogy a benne ábrázolt helyzet (romlott udvar-jó király-elnyomott nép) inkább rezonál a magyarokkal, mint akármelyik külföldi néppel, de azt is, hogy a zenei világ mindenképpen kuriózumként hat.
Azt vizsont nem értem, hogy miért sajnálja erre azt a kétszáz milliót, ami nagyjából a magyar vidéki múzeumok pályázhatnak ebben az évben a minisztériumtól. S azt se, hogy miért tekinti ezt a kétszáz milliót veszteségnek?
Kezdjük a másodikkal. Ha a Los Angeles-i operaház ezzel az előadással tényleg nagyjából 12 ezer látogatót kap majd, amit valószínűleg fog is, akkor a kétszáz millió, legalább is gazdasági szempontból nézve nem is olyan rossz befektetés. Hiszen nagyjából 1 millió dollárról van szó, amit a kb. 100 dolláros átlagos jegyárral az operaház vissza is fog termelni, még vagy 200 ezer dolláros nyereséggel. Nem ismerem a szerződés részleteit, de ha mi vagyunk a főbefektetők, nagy valószínűséggel visszakaptuk a pénzünket, s lehet, hogy még egy kis kamattal megspékelve.
Az első érvelés mögötti gondolatsor viszont sokkal mélyebbre nyúl egy egyzerű számításnál. Azt a régi, igencsak kényelmes útvonalat követi, miszerint mindig van valaki, valami, akinek ez a pénz jobban "kellene", mint bárki másnak. Ami mindig igaz. Persze, hogy vannak olyan belső intézmények, amelyek a pénzt használni tudták volna. Mint ahogy vannak olyanok is elég számmal, akik N. Kósa Judit fizetését is jobban fel tudnák használni, mint ő maga. Ugye, hogy csúszós ez a lejtő...
Elég nagy baj már maga az, hogy ő is sajnálja arra a pénzt (ami valószínűsíthetően nem az ablakon kidobott befektetésnek jön majd ki a végén, akár gazdaságilag, akár kultúrálisan nézi az ember), amire nem kellene.
Igaz ugyan, hogy ennek a kétszáz milliónak minden fillérje jó helyet találna itthon, de nem biztos, hogy ez a dolga. Hiszen rengeteg olyan ember van, aki kész letenni egy millió dollárt az asztalra, hogyha kultúráról van szó. Egy országnak is képesnek kell lennie erre, főleg nemzetközi szinten.
Mert ha nem, akkor a híres "Hazám, hazám..." kezdetű részt majd át kell hivatalosan is írni "Szegény Hazám..."-ra.
