J.H. Kunstler "Long emergency", vagyis "Hosszú vészhelyzet" címmel írt könyvet arról, hogy mi történik majd akkor velünk, ha tényleg elfogynak majd a fosszílis energiahordozók, és köztük a legfontosabb, az olaj. Ami elfog, efelől nincs is kétségem, habár arról, hogy mikor is pontosan, még van.

De szerencsére a könyv nem is azzal foglalkozik, hogy két vagy ötven vagy kétszáz év múlva merítjük ki az olaj és a többi fosszílis energiahordozó készleteinket. Kunstler a dátumot majd harminc évre tolja ki, és akkorra sem azt ígéri, hogy már nem lesz olaj és földgáz, csak annyit, hogy annyira kevés lesz, hogy az ára elég magas legyen ahhoz, hogy ne sokan tudják majd megfizetni.

S ekkortájt kezdődnek majd csak a nagy bajok.

Nem feltétlenül nagy apokaliptikus dolgokra kell itt gondolni, de minthogy az fosszílis energiahordozók a jelenlegi életünket át és behálózzák, azért lényegesen meg fog majd minden változni. Szerencsére a könyvet nem hatja át a teljes világvége hangulat, és épp ezért még élvezhető olvasmány is, annak ellenére, hogy a jövőkép, amit Kunstler elénkfest, nem igazán kecsegtet semmi jóval.

Miért is olyan fontos az olaj, a földgáz és a kőszén most?

Azért, mert a modern, 21. századi élet majd minden olyan aspektusa, amelyet szeretni lehet, a fosszílis energiahordozók által adott tömény (értsd nagy sűrűségű) energián nyugszik. S itt most nem csak arra kell gondolni, hogy az olaj miatt ülhetünk autóba, hogy a rokonokat meglátogassuk a hétvégén, hanem egy kicsivel tovább kell a szálakat göngyölíteni.

A 20. századi hatalmad fejlődés motorja a fosszílis energiahordozókból kinyert energia volt. Az egyszerűen kitermelhető, szállítható és felhasználható energia. Ahogyan Kunstler is megfogalmazza jópárszor a könyvben, a 20. század a legenergiapazarlóbb évszázadunk volt.

Kőszenet, olajat és földgázt használtunk mindenre. Arra, hogy az élelmünket előállítsuk, hogy a házainkat felépítsük, hogy az utakat, az alapinfrastruktúrát megteremtsük, hogy az előző évszázadokhoz nem hasonlítható technológiai fejlődést produkáljuk, hogy az emberiség létszáma a nagyjából 1 milliárdról a majdnem 7 milliárdra felduzzadjon.

Ez mind olcsó energiát igényelt, és kőszén, az olaj és a földgáz (és az ezeket kitermelő cégek) készen álltak, hogy ezt a szerepet betöltsék. Csakhogy nem fogják sokáig.

S itt kezdődik majd a nagy kalamajka.

Vagyis ott, hogy az életünk majd minden szegmense arról szól, hogy nagyon olcsó energia segítségével oldjuk meg a felmerülő gondokat. Mintha ingyen lenne, energiát dobunk az építési egyenletbe, a mezőgazdaságba, a hírközlésbe, az egészségügybe, mindenhova, ahol egy kicsit is megakadna a helyzet enélkül. Minden ház, minden út, minden ebéd és minden telefonbeszélgetés energiával szponzorált tevékenység.

S a könyv szerint erről az energiaéhségről leszokni nagyon keserves évszázad lesz. Nem csak azért, mert eddigre nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy az energia, láthatatlan, és nagyon olcsó háttérsegítségként ott van, és majd nem lesz ott, vagy sokkal drágábban. Hanem azért is, mert a jelenlegi életvitelünk energiasűrűsége a jövő évszázadban, ha majd a fosszílis energiahordozók már nem lesznek ilyen olcsóan előállíthatók és a tömegek számára megvehetők, maga a fennálló populáció lesz alapjaiban megrendítve.

Zavargások, a mai árakon eladhatatlan ingatlanok (messze is, csak nagy energiabefektetés árán fenntartható épületek), az elosztási rendszer teljes összeomlása miatti lokális hiánygazdaság kialakulása csak a kezdet. Az egyre jobban fogyó, egyre értékesebb nyersanyagok miatti háborúk, majd a globális kereskedelem teljes befagyása (egyrészt a háborúk, másrészt pedig a masszív kalózkodás miatti ellehetetlenült szállítási útvonalak miatt leálló kereskedelem) után mindent helyben kell előállítani.

S a mindenbe minden beletartozik majd. Élelem, az infrastruktúra összes eleme majd helyben készül, épül fel, ha felépül.

Mert az egyáltalán nem biztos, hogy a köztes állapotot túléljük.

A kialakuló vészhelyzet hosszú lesz és keserves, és megoldás még nincs. Lehet kezdeni gondolkozni...