Kicsit kiakadtam egy blogposztra vágott kommenten. A kommentelő egy lakberendezést kritizált, mivelhogy a saját gyerekei 3 perc alatt lerámolnák a könyvespolcot, és emiatt milyen rossz az egész.
Nooooormális?
Rá kellett döbbennem, hogy gyereknevelési szokásaimmal lehet, hogy egyedül maradtam a nagy pszichológiai fejlődés hatására. De nézzük sorjában, hogy milyen kiskáté szerint alakítgatom saját palántáim belső operációs rendszerét.
Már csak azért is leírom, mert lehet, hogy sokatok hasonló gondolatokat forgat a fejében, vagy hasonló elvek alapján bolyong a gyermeknevelés útvesztőjében, és hozzám hasonlóan visszajelzéseket vár arról, hogy akkor most jó ez vagy mégsem. Mert a saját tapasztalataim szerint a rendszer nagyon jól működik.
Első szabály: minden szabad, ami megengedett. Vagyis lefordítva, semmi sem szabad, ami nincs megengedve. Ez az első, és legfontosabb szabály gyermek nevelés szempontjából. Vagyis, bármi, amit csinálnak vagy ahol csinálják, azt az egyik (vagy másik) felnőttnek engedélyezni kell. A kiadott privilégiumokat általában nem vonjuk vissza, csak nagyon súlyos esetben (lásd a második szabályt). Vagyis a gyerekszoba meghatározott részei az övék (a nagyszekrény például nem), más szobákban bizonyos helyeken játszhatnak, bizonyos helyeken nem. Háztartási eszközök használatba vételét (rádió, tévé, erősítő, számítógép, konzol, telefon, konyhai berendezések) ki kell érdemelni, és bizonyítottan tudni kell kezelni. Ebben szigorúak vagyunk, vagyis pl. a tévét akkor kapcsolhatja csak be a gyerek egyedül, ha ki is tudja kapcsolni, ha a megfelelő csatornát egyedül is be tudja állítani, ha tudja, hogy ha valami nem működik, hogyan tud visszajutni a C mezőre, hogy onnan megint próbálkozhasson.
De amit nem engedtünk meg, az tilos. Így a gyerek számára egyszerű a világ, és már nagyon kicsi koruk óta "látogatásképesek" voltak. Vagyis bárhova mentünk velük, tudták, hogy mit szabad és mit nem. Nem a tiltás oldalról, hanem az engedélyezés oldalról közelítve az élet egy gyerek számára lenyűgözően egyszerűvé és kezelhetővé válik. Elképesztően magabiztosak lettek tőle a mieink, hiszen pontosan tudják, hogy vannak a határok.
Második szabály: ne rombolj, ne ronts, ne okozz kárt. Folyománya: amíg te begyógyulsz rövid időn belül, addig a környezetedben okozott kár helyreállítása pénzbe, időbe, energiába kerül. Ha nem tudod, hogy a mostani tevékenységed kárt okoz, akkor a harmadik szabályt kell követni. Már nagyon korán megpróbáltuk elmagyarázni, éreztetni a gyerekekkel, hogy minek mi az ára, mi mennyi időbe és fáradságba kerül, hogy legyen, vagy hogy újra legyen. Ezt gyakran reciprocitás alapon lehetett megoldani, vagyis amit adsz vagy csinálsz, azt kapod vissza. Meglepően gyorsan felfogja még egy kétéves is, hogy miről van szó.
Harmadik szabály: ha nem tudod, inkább kérdezd meg. (Populista verzióban: A kérdés ingyen van. Még populistább verzióban: Aki kérdez, az hülye. Aki nem kérdez, az az marad.) Első kiterjesztése: ha nem tudsz kérdezni, akkor halassz vagy várj. Második kiterjesztése: ha nem tudsz halasztani vagy várni, akkor improvizálj, de csak akkor, ha ez nem sérti sem az első és sem a második szabályt.
A magabiztosságból, és a határok pontos és a következmények várható mértékének ismeretével a gyerekek elég jól tudják bekalibrálni, hogy milyen messzire szabad elmenniük új dolgok "kipróbálásakor", és gond nélkül kérdeznek és tanulnak meg új dolgokat.
Van még néhány általános játékszabály, de ezek most a poszt szempontjából nem lényegesek. Ami viszont lényeges, hogy egyrészt még soha nem volt gondunk azzal, hogy a gyerekek másoknál kárt okoztak volna, másrészt pedig az, hogy meglepő módon mások palántái is tudnak nálunk viselkedni (vagy legalábbis nagyon rövid beüzemeltetési időszakra van szükségük ahhoz, hogy átlássák a helyzetet).
Kiváncsian várom, hogy mit gondoltok minderről.
