Varga Mihály, az IMF-tárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszter a Portfolio.hu által rendezett Budapest Economic Forum konferencián ezt mondta az index szerint:
„Ha szembenézünk a tényekkel, akkor azt kell mondani, hogy a gazdaság most kezd azzal a valós teljesítménnyel szembenézni, amit produkálni tud. Eddig a hitel és az államháztartási hiány vitte a növekedés, most, amikor ezeknek vége, nagyjából látjuk, azt hogy a magyar gazdaság valójában 0 körüli ütemben tud bővülni”.
Nos nézzünk szembe a tényekkel.
Az elmúlt évtizedben az állami költségvetés hiánya minden (vagy majdnem minden) évben meghaladta a növekedés hiányát. Ez azt jelenti, Varga Mihály olvasatában, hogy minden (vagy majdnem minden) évben a magyar gazdaság azt a valós teljesítményt produkálta, ami tudott, vagyis egyáltalán semmit vagy inkább negatív növekedést. Vagyis az elmúlt évtized (vagy kettő) úgynevezett növekedése nem volt más, mint a külső hitelek által fenntartott állami túlköltekezés által generált látszatnövekedés.
Persze, ez nem lenne baj, ha közben a gazdaság elért volna egy olyan állapotba, hogyha ezt a mesterséges oxigéncsapot hirtelen elzárják, akkor megáll a lábán, s bár lassabban, de tovább növekszik. Csakhogy ezt nem sikerült elérnünk.
A szerencsétlenség a szerencsétlenségben az, hogy tényleges gazdasági fejlődés tekintetében (vagyis államháztartási hiány nélküli gazdasági fejlődés) nem csak mi nem növekedtünk, hanem rengeteg más európai állam sem. Az ő szerencséjük a mostani nemzetközi gazdasági helyzetben viszont az, hogy olyan gazdasággal rendelkeznek, amely az államháztartási hiány ellenére képes nullára kijönni vagy pozitív, tényleges növekedést produkálni (mégha ez kisebb, mint az államháztartási hiánnyal megspékelt érték).
De nekünk ilyen szerencsénk nincsen. A gazdaságunk ugyanis még mindig belső, költségvetési hiányra támaszkodó köldökzsinóron lóg. S addig nem is fog ez megváltozni, amíg ilyen hatalmas (legalábbis a magyar viszonyokhoz képest hatalmas) előnyökhöz lehet jutni állami támogatás, sógor-koma-jóbaráti alapokon kiosztott kegyeleti pályázati pénzeken, s amíg a közbeszerzés tényleges verseny helyett előre megkent és lejátszott zsugaparti.
A legnagyobb baj az egészben mégis az, hogy a mostani politikai elit mást sem ismer. Nem tudja, hogy milyen az, amikor a költségvetés pozitívban zár (Hollandia vagy Norvégia például igen), s azt sem, hogy mire másra lenne érdemes költeni a külső kölcsönöket, mint a (fele)barátok és pártkatonák közvetlen vagy közvetett támogatására.
A mi egyetlen pozitívum az, hogy mostanra elkezdett ez a régi bevált rendszer tisztességesen összeomlani. Ha nem vigyázunk, még tanulhatunk is belőle...
