Azt hittem, hogy az elmúl évek minden lényeges könyvét elolvastam a vallásokról, az istenről kialakult (téves) elképzelésekről, amit érdemes valakinek elolvasnia ahhoz, hogy az isten nélküli világa szilárdan megálljon a lábán. Tévedtem. Sam Harris "The end of faith" című könyve ékes bizonyíték arra, hogy nem elég azt tudni, hogy isten létesését még senki nem bizonyította kétséget kizáróan ahhoz, hogy nyugodtan aludhassunk.

"Az anyákat karddal kaszabolták le a saját gyerekeik szeme láttára. A fiatal nők ruháit letépték, és megerőszakolták őket az utcán, majd... felgyújtották őket. Egy terhes nő hasát felvágták, a magzatot kardhegyre tűzve emelték az égbe, hogy aztán azon tüzek egyikébe vessék a kis tetemet, amelyek lassan felemésztették az egész várost."

Ez a leírás nem a sötét középkorból származik. Ez a leírás 2002. július 27-én jelent meg a New York Timesban a kashmíri összecsapásokról. Ez a mi világunk. A konfliktusnak sem gazdasági, sem faji, sem politikai okai nem voltak. A sok-sok ezer ember szenvedését és halálát okozó összecsapások arra az egyetlen, elképesztő okra vezethetők vissza, hogy a két oldalon állók más istenben hisznek.

S Harris könyve pont abban nyújt újat, hogy kíméletlenül rámutat: nem istennel van igazán a baj. A probléma megértéséhez, és a lehetséges megoldáshoz, ennél mélyebbre kell ásni.

Az persze igencsak sok galibát okoz, hogy az istenekből több van, mint Mickey egér reinkarnációkból: gondoljunk csak a keresztény istenképekre és azok belső permutációikra a különböző keresztény interpretációkban, s aztán ott van még a zsidó Jahvé, aztán Allah, Apolló, Zeusz és a többi görög istenség, Baal, Krishna, és még ezer másik variáció ugyanebben a témában. Az istenségekből álló áradat önmagában még nem is lenne akkora gond. A baj ott kezdődik, hogy ezen istenek egy része úgy gondolja magáról, hogy mindenható és az őt tisztelők csak őt követhetik, sőt ezen követés szerves része kell hogy legyen az is, hogy másokat is megpróbáljanak erre az "üdvös" útra terelni, kerüljön, amibe kerül. Két ilyen isten is elég egy kiadós kalamajkához, az már csak hab a tortán, hogy folyót lehet velük rekeszteni.

Harris ki mer mondani pár jelentős dolgot. Először is azt, hogy mind a Biblia, mind a Korán, és még jónéhány, a hívők által "szent könyv"-nek titulált, de az évszázadok során kétségkívül datálódott írás oda tartozik, ahol az antikvitás nagy része található napjainkban. A könyvtárak polcain a helyük a Zeuszról, Poszeidónról, Marsról és Jupiterről szóló könyvek mellett, nem a politikai vezetők napi döntéseit befolyásoló dokumentumok között. Ezek a könyvek ugyanúgy túlnyomórészt fikciók, mint Heraklész kalandjai.

Másodszor, Harris következetesen bebizonyítja, hogy ezen "szent könyvek" tanításainak nagy része egyszerűen nem kompatibilis a fejlett, modern világgal és annak működésével. Ez persze, így utána gondolva, nem is meglepő, hiszen nem várható el senkitől, aki szerint a Föld lapos, aki nem tudja, hogy a fertőző betegségeknek és azok terjedésének mikrobiológiai okai vannak, akik nem érthetik sem az elektromosságot, sem a repülést, sem a belső égésű motorok működését, aki még elképzelni sem tudják a Holdraszállás, az internet vagy a mesterséges megtermékenyítés kézzelfoghatóságát, szóval egy legalább ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt élőtől nem várható el az, hogy a napjainkban meglevő, legalább átlagos gondolkodási szintet megüsse. Akkor viszont miért is fogadjuk el azt, kérdezi Harris, hogy ezen emberek majd nem csak világképileg, de etikai kérdésekben, a jó és a rossz definiálásában akárcsak egy kicsit is képben legyenek a mai világban? Elég arra emlékezni, hogy pár száz évvel ezelőtt még mi is boszorkányokat égettünk és a világ nagy részén vagy rabszolgaság vagy jobbágyság volt a meghatározó életforma milliók számára.

Szerencsére az elmúlt pár száz év alatt a gazdasági, technológia, politikai és, nem meglepő módon, az etikai rendszerünk is jelentősen fejlődött. Ebből következően a jó, a rossz viselkedéstípusok definíciója és értékrendje is jelentősen átalakult, fejlődött. Csak a "szent könyvekben" írtak ragadtak meg a középkorinak sem mondható szinten, miszerint az istenben hívőknek a hitetleneket meg kell ölnie, aki hűtlen, azt is, akit megerőszakolnak, azt is, aki nem megfelelően öltözik, aki más vallást választ, aki rossz napon dolgozik, azt is, és így tovább, hiszen csak így juthat valaki az úgynevezett menyországba.

Harmadszor Harris szilárd álláspontja az, hogy mindamellett, hogy pl. a Tóra, a Biblia és a Korán etikátlan, inkoherens és emberek által fabrikált ötletgyűjtemények, vagyis, hogy nagyrésziben teljesen elavult, több évszázados vagy több mint egy évezredes világképen alapul a tárgyilagos információjuk és az úgynevezett "erkölcsi tanításuk", ezek a könyvek még ráadásul veszélyesek is. S bár odáig nem megy el, hogy a "Mein Kampf"-fal vonjon párhuzamot a veszélyesség terén, de részletesen tárgyalja, hogy a fent említett "szent könyvekben" leírtakat megfogadók és a könyvek tanácsait követők páratlan gaztettekre képesek. Elég itt csak az inkvizícióra, vagy a muszlim öngyilkos merénylőkre gondolni, hogy két konkrét és vitathatatlan példát említsek. Mindkét esetben a "szent könyvekben" írtak szó szerint vétele az egyik fő oka annak, hogy annyi szenvedést okoztak és okoznak azok, akik követik ezen könyvek tanításait.

De Harris ennél is tovább megy. Szerinte nem megengedhető, hogy a jelenleg elfogadott relativizáló hozzáállás irányítsa a politikát és a nemzetek közötti párbeszédet. Relativizmus alatt Harris azt a kiindulási pontot érti, miszerint ha bizonyos emberek így élnek, ilyen világképpel, ilyen értékrendszerrel, akkor hagyjuk őket magukra, ha ez nekik így jó. Két oka is van erre. Egyrészt az, hogy attól, hogy bizonyos országokban elfogadottak, sőt ünnepeltek például a szakrális gyilkosságok, attól még az nem normális, hogy egy családapa szó szerint elvágja a lánya torkát azért, mert azt önhibáján kivül megerőszakolták. Ez a cselekedet gyilkosság marad, akármilyen köntösbe is bújtatjuk. Az a rendszer, amelyik megtűri, sőt támogatja az ilyen jellegű cselekedeteket, etikailag nem ül egyenjogú félként a tárgyalóasztalnál. Harris szerint jóérzésű emberek ezt nem hagyhatják szó nélkül. Másrészt pedig azért sem megengedhető az etikai relativizmus, mert pont azok az országok, ahol az ilyen barbarikus cselekedetek mindennaposak, törekszenek arra, hogy ezen világlátásukat és etikai rendszerüket (pl. sharia) másokra erőltessék.

 S itt van a vallásnak, a kereszténységnek is, de különösen az iszlámnak, tagadhatatlan negatív szerepe a világ jelenlegi állapotának kialakulásában, és várható politikai fejlődésében. (Meg kell hagyni, hogy Harris meglepően keményen fogalmaz az amerikai keresztények, és azok erősödő politikaibefolyása ellen is.) A vallásoknak többszörös káros hatása van. Minthogy egyfajta etikai elvrendszert hirdetnek, de azt tárgyalhatatlanná tették a régi "szent könyvekre" és azok fedhetetlen tartalmára hivatkozva, ellehetetlenítik a saját, már az ipari forradalom idején is elavult, értékrendszerük továbbfejlődését. Ezt tovább tetézik az általános múltbatekintő hozzáállással, miszerint ami nem található meg a könyvekben, arról nem folytatunk vitát. Így nem csak az etikai fejlődés gátjai is, hanem az általános szellemi, beleértve a technológiai, fejlődésé is. Erre a maradi állapotra teszi fel a koronát az agresszív terjeszkedésre való általános buzdítás is, a finomabb szóbeli meggyőzéstől a vallás nevében való gyilkosságig mindent beleértve.

Ez a kombináció pedig, vagyis a múltbafordulás, a feldődésképtelenség és az aggresszió együttese, vallja Harris, teljesen inkompatibilissé teszi az összes nagy vallást az emberiség jövőjével. Szerinte egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy ezen vallások több kárt okozzanak, több (ember) áldozatot követeljenek. Sőt, szerinte, ha a jelenlegi relaxált (mérsékelt) hozzáállasunkhoz ragaszkodunk, csak elősegítjük a civilizáció rövid időn belüli pusztulását. Harris nem fárad bele, hogy emlékeztesse az olvasóit, a vallási fanatizmus és a tömegpusztító fegyverek együttesen egy bolygót kiírtó erővé kombinálódnak. Ennek a jövőnek az eljövetele csak akkor előzhető meg, ha már most cselekszünk, és a mérsékeltek által képviselt "korrekció nélküli megtűrés" stratégiáján is túllépünk egyben.

Persze sem a kereszténységet, sem az iszlámot nem lehet kivülről megváltoztatni. Ezt "belülről" kell véghez vinni, a hívők és a vallást képviselők által. Mivel azonban a hívők arra vannak kondícionálva, hogy a vallás tanításait kérdés nélkül elfogadják, a vallást képviselőinek pedig elődleges érve (főleg anyagi okokból), hogy a vallásuk jelentőségét, befolyását ne csökkentsék, így kevés esélye van ennek a bolygónak a túlélésre.

Hacsak valaki elő nem áll egy, a véres és etikailag már elfogadhatlan múltjával gyökeresen szakító, 21. században is felvállalható "új" kereszténységgel vagy iszlámmal. Ahol pl. a hegyi beszéd része a hitvallásnak, de a szűzfogantatás vagy az "isten fia" bizonyíthatlansága nem kényszeríti kognitív disszinanciából fakadó kompromisszumokra a kicsit is gondolkodni merőket.

A könyv olvasása nagy örömmel és bizakodó várakozással töltött fel, a komoly aggodalom mellett. Melegen ajánlom mindenkinek.

Remélhetőleg a kommentekben nem csak a könyvben olvasottak szemléltetésére futja majd.