Olvasom an Indexen, hogy a magyaroknak válság kellene ahhoz, hogy végre valami történjen. Lehet. Mindenesetre rájöttem, hogy miért is nem történik túl sok.
A cikk szerzője, Duronelly Péter, azt irja, hogy egy komolyabb válsághoz most:
"még túl jól állunk, túl alacsony az adósságunk, túl szervezett az
államadósság-kezelésünk, túl alacsony az inflációnk, túl kicsi a
munkanélküliségünk, és túl stabil az árfolyamunk."
Ez, szerintem, még nem lenne baj. Az igazi az az, hogy erről mi, magyarok, azt hisszük, hogy ez érdem, és mégpedig a miénk, mert mi olyan különlegesek vagyunk. Pedig hát nem igazán. Annak idején jól indult ez az ország a rendszerváltás után, és a nagy különlegességre (a magyar út, ha még valaki emlékszik rá) hivatkozva a saját utunkon bóklászgatunk, lassan céltalanul. Igy aztán langyos viz mosta a partot éveken át, aztán már azt se. Persze teszi mindezt a különleges magyar módján.
Hiszen egy komolyabb pénzügyi válság nem tenne jót senkinek (Duronelly Péter 800 Ft/eurós valutaárfolyamot emleget).
De sajnos úgy néz ki, hogy ahhoz, hogy a jónép belássa, hogy sem a mostani, sem az alternativként fölhozott nemzeti politika nem járható alternativa a környező országokban elfogadott, igazán progresszivnek nevezhető gazdaságprogramok helyett.
A csehek nem ágálnak sem száz vagy többéves történelmi veszteségek miatt, csak dolgoznak. A szlovének szintúgy. A szlovákok euróval fognak talán már jövőre fizetni.
Mi meg, ahogy az Economist is megirta, igy kárálunk rövidtávú előnyök miatt, miközben a hosszútávú gazgasági átrendezést a szőnyeg alatt hagyjuk. Talán ebben vagyunk különlegesek...
Kinek jobb?
