Kezdünk ébredezni, és a valóság fáj. Legalábbis Szalai Ákos és Szepesi Balázs hvg-ben megjelent írása szerint valami még mindig hiányzik a magyar kapitalizmusból. És szerintük ez a valami a tisztesség.
Szerintem pedig a realitásérzék. Magyarországon mindig is dívott az a nézet, hogy igen, mi magyarok, mi különlegesek vagyunk. És minthogy ez a különlegesség az országban általánosan és urbán legenda szintjént elfogadott nézet, hogyan is lehetnek másképp, minthogy nálunk minden másképp van.
És ez itt a baj, kéremszépen. Országos kóma van itt, ujjbegyek laza remegtetése.
Mert lehet, hogy régen még, sej-haj, nagy nemzet volt a magyarok nemzete (mert azért ugye egy négyzetkilométeren kitermeltünk 4 Nobel díjast a múlt századforduló idején, amit azóta még senkinek sem sikerült utánunk csinálni), de ma? Ha valakinek erre a szüpernecsürel érzésre támad igénye, akkor vagy mno.hu, vagy kuruc.hu, mert a tükör sajnos mást mond. A tótawé meg pláne.
A mai magyar út sajnos a délibáb minden tulajdonságát fel tudja mutatni: a valóságban elérhetetlen valami, amihez nagy pusztaság és jó meleg kell, és ami mindent a feje tetejére állít. Fényképezni jó, és másoknak mutogatni, hogy ilyet még nem láttatok, ecsém!
Nem tévút ez, hanem egy bődületes önkábítás és irracionalitás, amitől aztán még mindig azt hisszük, hogy majd egyszer csak történik valami, amitől a világban mindenki azt hiszi, hogy bizony itt fújják a passzát szelet, meg Trianon, meg ungarische wirtschaft, hejehaj.
Ébredni kellene már, hogy belássuk, hogy ami máshol nem működik, az itt sem fog, és lehet, hogy nem azért nem erőltetik máshol, mert még nem látták a fától az erdőt, hanem azért, mert igen, és legfőképp, hogy csalásból, hazugságból, egymás állandó átvágásából (adó-nem-fizetés mint nemzeti sport a példa kedvéért), szarjankózásból nem lesz ország.
Csak délibáb. De azunk már van.
