Megy a találgatás arról, hogy mennyire is beteg Steve Jobs, az Apple vezérigazgatója (CEO), a net tele van írásokkal, bárhova néz az ember. Azt, hogy mennyire fontos személyiség is Jobs a vállalatnál, azt gondolom nem kell ecsetelni annak, aki egy kicsit is ért a számítógépekhez.
Azt, hogy mennyire fontos személyisége a szórakoztató elektronikai iparnak, azt megint nem kell ecsetelni annak, aki már látott iPod-ot életében. Nem elég, hogy az annak idején kevés hoppáréval bevezetett zenelejátszó alapjaiban tette helyre a Sony-t, amely addig a hordozható zenét lejátszó eszközök világpiacát uralta, de Jobs arra is képes volt, hogy az addig szokványos üzleti modelt a feje tetejére állítsa.
Arról van ugyanis szó, hogy...Megy a találgatás arról, hogy mennyire is beteg Steve Jobs, az Apple vezérigazgatója (CEO), a net tele van írásokkal, bárhova néz az ember. Azt, hogy mennyire fontos személyiség is Jobs a vállalatnál, azt gondolom nem kell ecsetelni annak, aki egy kicsit is ért a számítógépekhez.
Azt, hogy mennyire fontos személyisége a szórakoztató elektronikai iparnak, azt megint nem kell ecsetelni annak, aki már látott iPod-ot életében. Nem elég, hogy az annak idején kevés hoppáréval bevezetett zenelejátszó alapjaiban tette helyre a Sony-t, amely addig a hordozható zenét lejátszó eszközök világpiacát uralta, de Jobs arra is képes volt, hogy az addig szokványos üzleti modelt a feje tetejére állítsa.
Arról van ugyanis szó, hogy mielőtt az Apple az iPod-dal és az ehhez kapcsolódó iTunes-szal a színre nem lépett, mindenki abban a hiszemben élt, és itt a nagy zeneterjesztő vállalatokat, Sony, BMG, stb. kell érteni, azt az üzleti modelt folytatta, amit annak idején a Gilette vezetett be. Vagyis add el a borotvát olcsón, és add hozzá a pengét, amit mindig venni kell, drágán.
A zeneiparban ez annyit jelentett, hogy a zeneterjesztőknek kisebb bajuk is nagyobb volt annál, hogy mennyire kerül egy WalkMan vagy DiscMan, hiszen pont abban voltak érdekeltek (és még mindig ehhez próbálnak ragaszkodni), hogy a zenét minél drágábban adják el.
Itt jön a képbe Steve Jobs, aki rájött arra, hogy a zene a borotva és az iPod a penge. Vagyis Jobs szíveesn feláldozza a profitot a zene eladásán, ha biztos lehet abban, hogy a lejátszót magas profittal tudja eladni. Ehhez persze az is kell, hogy az iPod olyan legyen, amit mindenki meg akar venni, ami egyszerű, de mégis szisztematikusan végiggondolt, magától értetődő, gondolkodás nélkül kezelhető és egyértelmű legyen, ami nem kis szó egy a Windows-hoz erőlködéshez erővel hozzászoktatott vásárlóközönség számára.
A terv zseniális és nagyon bejött. Elég annyit mondani, hogy az elmúlt hat évben több mint hatmilliárd dalt adtak el. Vagyis legalább annyit, mint ahányan ezen a bolygón élünk. És mindezt nem több mint 75 millió embernek, akik tehát fejenként kb. 80 dalt vásároltak meg. Elképesztő üzleti teljesítmény.
De ugyanilyen ötleten alapszik a Mac-es számítógépek eladása is: a szoftvert kevésért, a gépet többért adni. De még így is megéri a kedves vásárlónak, hiszen nagyon jól kitalált rendszert kap.
És ugyanerre épít az iPhone is, amely alaposan felrázta a mobil telefonos piacot, Nokiástul, Motorolástul, BlackBerry-stül. Itt a nagy ötlet pont az, hogy a zárt alaprendszeren kívül megengedik, sőt támogatják a külsős programfejlesztést, amitől persze az iPhone még jobban kelendővé válik. És ez az őrület még csak most kezdődik.
Megértem, hogy nagyon sokan, befektetőktől a mezei felhasználókig, aggódnak azon, hogy vajon komoly problémája van-e Steve Jobsnak. Én is.
