Lengyel László írja nagy vehemmel, hogy meg kell menteni Kelet-Európát. Hogy itt az ideje, hogy a Nyugat felébredjen (mi köze ehhez a volt szépirodalmi folyóiratnak?), és óvó, segélyező kezét felénk kinyújtsa, mert egyébként Gyurcsány is megmondta, hogy lesz nemulass, Orbán meg fenyegetőzik.
Hát-hát.
Eddig építgettük, szépítgettünk a mi kis magyar jövőnket, és most egyszercsak meg kell menteni? Kitől vagy mitől? A mi hosszasan elodázgató ország-nehogymáazemberekkelfizettessékki-építési kényszerünktől? Vagy a brilliáns politikus csapatoktól, akik kormányváltás ide, kormányváltás oda, mintha mindig ugyanazt a nótát fújnák, politikai beállítottságuk vagy a választások alatt elhangzott ígéretek ellenére.
Hát, most itt van, bizony, a szép, új Magyarország, lehet örülni. Mondja most persze mindenki, a miniszterelnököt beleértve, hogy ha nem csinálunk hirtelen rendet ebben a hétmérföldes kuplerájban, akkor lesz ne mulass, és, ahogy Tótawé gyakran írja, fogaknak csikorgatása.
Még Orbánnak is most kell elmennie Spanyolhonba, hogy a segélyke lehívó módszereket tanulmányozza, hiszen itthon baj, az mint olyan kérem, nincs.
Nem kell ide válságkormány, hiszen az elmúlt évtizedben sem kellett soha, pedig gondolom nem voltam egyedül azzal a meglátással, hogy ennek így nem lesz jó vége.
Az IMF hitel jött, látott és győzött. Igaz ugyan, hogy lehet, hogy majd megint kell. De most van jó világ, nem kell is semmit sem megmenteni, kéremszépen...
