Megdöbbenve olvastam a nol.hu oldalán megjelent A Vörös Hadsereg és a boldogság című írást. Nem csak a cím miatt, hanem azért, mert az ötlet valósága és a hozzákötődő réteg élete, sajnon elválaszthatatlan. A legjobb példa a következő részlet:
levelet fog írni Vlagyimir Putyinnak, hogy jöjjenek vissza a katonáik, mert amíg itt voltak, ebben az országban rend volt, most meg nem működik semmi: neki a rendszerváltás előtt volt például családja, munkahelye és tanácsi lakása, most meg egyik sincs. Úgyhogy levelet írunk Putyinnak, uram, emeli föl a hangját, nincsen más megoldás.
Nos, itt gyökerezik a baj, innen nőtt ki talán a mai Magyarország legnagyobb baja.
Arról vagy ugyanis szó, hogy a társadalom egyik legfontosabb rétege, a jelenlegi középosztály nagy része nem tudja, hogy milyen is volt, milyen is lehetne egy "normális" polgári középosztály, egy ideális polgári demokrácia. Elvárásaik, társadalmi ösztöneik, ideáljaik vagy a szocializmusban gyökereznek, vagy ezt megtagadva egyáltalán nem léteznek.
A jelenlegi középosztály egyszerűen nem tudja, nem élte meg, hogy milyen volt a két háború közötti időszak, nem tudja vagy nem akarja elfogadni, hogy ez mennyire messze volt a mostani nyugati polgári demokráciáktól, s azt sem, hogy milyen igazából a mostani, nyugat-európai mintájú társadalmi együttélés sem. Az előzőket életkora miatt nem, az utolsót az igencsak behatárolt élettapasztalatai miatt (tisztelet a kivételnek).
Ez az egyik oka annak, hogy egy kis idilli retro-nosztalgiás szósszal leöntve miért is tud a Jobbik ilyen egyszerűen felhasználni ideológiai háttérnek a kommunizmust és világháborút megelőző időszakot.
S ez az egyik legfőbb oka annak is, hogy mindamellett, hogy a középosztály tudja, a saját bőrén érzi, hogy a mostani gazdasági rendszer anyagilag tarthatatlan, nem hajlandó felfogni, elfogadni azt, és ez alapján szavazni arra az irányvonalra, amely segítségével a helyzet javítható lenne. Ezért van az, hogy a többség inkább a Fideszre szavaz, hiszen ők is pl. a vizitdíj ellen voltak, ők sem akarják a megszorításokat, ők is a mostani életszinvonalat szeretnék megtartani.
Aki egy kicsit is leül beszélgetni olyanokkal, akik a háború előtti időszakot megélték, tudja, hogy az sem volt fenékig tejföl, a társadalmi különbségek is megvoltak, sőt, sokkal nagyobbak voltak mint pl. a háború után, és hogy bizony keményen meg kellett dolgozni a jólétért, s mindenért fizetni kellett, mint a katonatiszt, beleértve a doktort is.
Aki eleget járt és élt külföldön, s elsőkézből megtapasztalta, hogyan is működik most egy nyugati demokrácia (mert mondjuk eljutott a szavazatjogig), az ugyanezt aláírja szerintem.
A múltbéli boldogságunk, annak dicsőítése, innentől kezdve tagadhatatlanul egy okra vezethető vissza.
Tudatlanságra.
