Elhűlve olvastam Megadja Gábor posztját a komment.hu-n arról, hogy szerinte egy totalitáriánus összeesküvés áldozata lesz lassan minden dohányos, hiszen lassan már sehol sem rombolhatja saját (és környezete) egészségét akkor és amikor akarja. S mint dohányzó személy, ő sem bírja tovább ölbetett kezekkel nézni az intézményesített egészségvédelmet.

Maga a gondolat egyfajta sarkosított szemszögből nézve, gyenge lábakon, talán még állna valahogy (mindent megtiltanak, monnyon le), de a felhozott érvek sajnos egy képi allegóriát juttattak az eszembe, amitől nem tudok szabadulni.

Az út mellé szarásról van szó ugyanis, Tisztelt Hölgyeim és Uraim.

Arról, egészen pontosan, hogy ez mennyire hasonlít a dohányzáshoz, legalábbis a Megadja Gábor által felhozott érvek alapján.

Feltűnő módon a dohányzás elleni aktivistáknak erkölcsi kifogásai nincsenek. Nehezen is lehetnének, hiszen a dohányzás erkölcsi szempontból semleges. Sőt: amennyiben van egy sajátos múltja, kultúrája, hagyománya, kifejezetten közösségteremtő, vagy legalábbis a közösségi élet "rítusához" tartozó.

Nos, mondani sem kell, hogy az út mellé szarás (ÚMSZ) is nagy kultúrális koncepció volt elég sokáig, összehozott kicsit és nagyot, sajátos múltja, hagyománya és közösségteremtő képessége is van, főleg, ha többen teszik egyszerre. A rítusokról már ne is beszéljünk.

A dohányzással azért egy kicsit bajban vagyok, mert az újabb keletű, míg az ÚMSZ évezredekre, sőt akár évszázezredekre visszamenőleg bizonyítottan létezik. De kétségtelen, hogy valamiféle nosztalgia a dohányzáshoz is kapcsolódik, legalábbis azokban, akik emlékeznek rá. Ami leggyakrabban megfog egy dohányosban, az annak a hiánya, hogy arra is emlékezzen, amikor még nem dohányzott. De ne menjünk a dolgok elébe. 

Aki dohányzik, az nem veszíti el ítélőképességét a cigaretta miatt, nem viselkedik úgy, ahogy cigaretta nélkül viselkedne, nyugodtan vezethet autót stb.

Nos, ez autóvezetésileg így van, de próbáljon meg csak nem dohányozni mondjuk egy napig. Vagy kettőig. Akinek van dohányos ismerőse, mondjuk az egy doboz per nap kategóriából, az nagyon is tudja, hogy egy két-háromórás szünet milyen hatással tud lenni az illetőre.

A figyelmes szemlélő megint csak nagy hasonlóságot tud felfedezni a dohányzás és az ÚMSZ között: pár nap visszatartás után mindkét illető arca nagyon hasolóan tud kinézni. Az ilyet jobb kerülni, soha nem lehet tudni, hogy mikor robban ki belőle... az indulat.

Ítélőképességről olyan szájából hallani, aki bizonyítottan erős függőséget okozó kémiai anyag(ok) napi hatása alatt áll, tényleg nem vehető komolyan. Pont emiatt a függőség miatt a dohányosok nem tudják sem elképzelni, sem belátni, hogy ők kisebbségben vannak, és a többség nem kívánja sem a dohányzást, sem a vele járó dolgokat még a háta közepére sem.

Félreértés ne essék: ahol a nemdohányzóknak is kötelességük lenni (iskola, munkahely, hivatalok stb.), ott valóban helytelen engedélyezni a dohányzást, illetve tanácsos egy kijelölt hely fenntartása, hogy a füstöt nem kedvelőknek ne legyen kellemetlen. Ahol viszont nem kötelező mindenkinek jelen lenni (ilyenek a bárok, szórakozóhelyek), ott semmiféle jogalap nincs arra, hogy teljes egészében megtiltsák a dohányzást.

Nos itt több probléma is van, haladjunk sorjában. Kiváncsi vagyok arra, hogy miért is tanácsos egy kijelölt hely fenntartása, vagyis hogy miért is magától értetődő az egy dohányosnak, hogy dohányozni kell. Arra is kiváncsi lennék, hogy a kötelező, nem kötelező lenni válaszvonalat vajon hogyan húzzuk meg, és kinek a szempontjából nézve. S ha már a bároknál tartunk, a bárokban dolgozóknak nem kötelező ott dolgozni? Vagy igen? 

A jogalappal meg pont az a probléma, ami annak idején az ÚMSZ-sal is volt. Egy ideig mindenki azt hitte, hogy ez adott, csókolom, most kell, hív a természet, hát persze hogy jogom van hozzá itt és akármikor. Nem kötelező mindenkinek itt lenni egyébként sem, még a közösségépítés esetén sem.

Csakhogy aztán fordult a kocka, telt-múlt az idő, és lassanként rájöttek az emberek, hogy az ÚMSZ nem igazán olyan jó dolog. Vagyis az az állapot, hogy mindenhol joga van az embernek egy egészséges ÚMSZ-hoz, az lehet hogy régen így volt, de azért mostmár nem finom. A fordítottja igaz. Vagyis csak azok, akkor és ott vehetnek részt ÚMSZ-ban, akiknek ezt engedélyezzük. A többieknek meg visszatartás jut csak.

S pont ez a megoldás a dohányzásra is. Vagyis a dolgok benntartása. Szó szerint.

A dohányos is dohányozhat, ha a beszívás után meg tudja oldani, hogy ne legyen kifújás. Mittudomén, nyelje le. Vagy amit akar. Csak ne jöjjön ki se belőle, se a cigarettából, dohányból, szivarból, pipából a füst. Akkor lehet itt is, ott is, akárhol is szívni, hiszen nem lesz fújás, nem lesz füst, nem lesz csúnyán nézés és fogaknak csikorgatása.

A dohányzás (bizonyos ésszerű keretek között) ahhoz az apró, személyes szabadságunkhoz tartozik, amit zsarnoki cselekedet elvenni tőlünk.

A dohányfüstmentes levegő is a személyes szabadságunkhoz tartozik. Sőt, ez mindenki személyes szabadságához hozzátartozik. Mint ahogy az ÚMSZ nélküli utak és útmenték is.

A friss levegőt senki, semmilyen jogon nem veheti el senkitől csak azért, hogy neki egy kis ideig jobb legyen.

Még akkor sem, ha a dohányzás elhomályosította a tisztánlátását.