Elgondolkoztam azon a sok ajnározáson, ami most a médiában folyik arról, hogy itt volt az IMF, aztán csomagolt, és hazament, és hogy mi meg milyen nagyszerűen bemondtuk az unalmast a pénzügyi hatalmaknak. Csakhogy valahogy nálam mindig kinyomja a biztosítékot, ha valaki éppen arról kezd ez irogatni, hogy Orbán Viktor éppen hogyan cserdít a labancok közé, vagy ugratja a lovát, és önt szurkot a nemzetközi hitelezők nyakába, akik egyébként is csak nyomorba akarnak minket (és mindenkit) dönteni.
A Wikipédia, a Nemzetközi Valutaalap és a Statisztikai Hivatal szerint ugyanis a legutóbbi, közel 20 milliárdos készenléti hitel a kisebbik baj, amivel törődnünk kellene, mondhatni a jéghegy csúcsa.
A mostani helyzet szerint ugyanis van adósságunk, elég rendesen, ami két dolog miatt is aggasztó. Egyrészt az adósság terheink nem csökkennek, hanem évről évre nőnek, másrészt pedig előbb vagy utóbb vissza is kell majd fizetni a hiteleket, ha tetszik, ha nem. Ehhez pedig először a kamatfizetést kell majd állni, emellett pedig a jelenlegi adósság halmazt vagy visszafizetni, vagy a visszafizetést eladózván (mennyire találó ez a szó!) újrafinanszírozni.
Az IMF becslése szerint múlt évben a teljes nemzeti termék (GDP) 129.4 milliárd dollárt (mai áron nagyjából 28 157 milliárd forintot) tett ki, ami mellé van egy nagyjából 100 milliárd dolláros (21 653 milliárd forintos) össznemzeti adósságunk is, a készenléti hitel előtt.
A Statisztikai Hivatal adatai szerint (ők euróban számolnak, gondolom a jövőre készülve), a teljes adósságunk 2010 első negyedévében meghaladta a 200 milliárd eurót.
A külföld felé kintálló nettó tartozásunk ennél kevesebb, jelenleg több, mint 100 milliárd euró (ami így összhangban van az IMF által számított dolláros értékkel). Érdekes, hogy a 2008 végére, 2009 elejére sikerült a nettó tartozást keményen visszaszorítani, gondolom a Bajnai kormány népszerűtlensége ennek volt köszönhető.
Ezen időszak után azonban tovább folytatódott az adósság felhalmozáza (nagyjából a készenléti csomagnak megfelelő mértékkel).
Ami mindenki számárá fontos az a rezidensek adósságaként megtestesülő tartozás, aminek növekedése kissé enyhült 2009 során, de abszolút összege nem csökkent. 2010-ben az adósság tovább növekedett.
S itt van a baj elásva. Mert lehet itt lovat ugratni ezerrel, annak semmi jele nincs, hogy az adósságainkat hogyan, és mikorra, fogjuk rendezni. A hosszútávú lejáratú hiteleknél általános, hogy mire visszafizeti a hitelt felvelvő, addigra nagyjából a hitel összegének kétszeresét törleszti, vagyis ha valaki a teljes költségre kiváncsi, egy kettes szorzót használjon irányadóként.
Az egy dolog, hogy most leálltunk az IMF-vel való csevegéssel, de ennél, szerintem, sokkal fontosabb lenne arról végre elkezdeni beszélgetni, hogy hosszútávon hogyan is fogjuk az államadósságot kezelni, annak folyamatosan növekvő tendenciáját megállítani, netalántán visszafordítani, értsd a felvett kölcsönöket visszafizetni.
Lóugratásból, magyaros virtusból még nem lett pénz vagy adósság csökkentés, sem a régi szép időkben, sem mostanság.
Milyen szabadságharcról is van itt szó?
El vagyunk adósodva rendesen, ebben az évben várhatólag megközelítjük, lehet, hogy meg is haladjunk a GDP-nek megfelelő 100%-ot. Ami azért nem kis gond, mert még mindig nem vagyunk eurós EU tagállam, és a valutánk sincs más erős valutához kötve. Vagyis senmmilyen pénzügyi biztosítékunk nincs egy összeomlás ellen. Emellett pedig a hitelek kezdenek tényleg a nyakunk köré tekeredni, hiszen mondjuk 5%-os kamat esetén a GDP 5%-a megy majd el csak kamattérítésre. Ekkora elvonást pedig nálunk sokkal erősebb gazdaságok sem szívesen vesznek a nyakukba.
Nem szabadságharc ez, hanem inkább a létért folytatott kétségbeesett küzdelem.
