A Kármán Andrással készített interjú után kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon milyen sikerrel lépett fel az IMF az elmúlt néhány évtizedben a bajba szorult gazdaságok megmentésében. Az IMF ugyanis pont arra lett létrehozva, hogy mint utolsó hitelező, a gazdaságilag bajbajutott, a fizetésképtelenség határán álló (vagy teljesen fizetésképtelen) államokon segítsen akkor, amikor a piaci résztvevők erre már (érthető okok miatt) nem hajlandóak.
Az elmúlt két-három évtizedben sajnos elég sok államnak volt szüksége arra, hogy az IMF-fel szóba elegyedjen. Oroszország, Argentína, a volt Jugoszlávia ugrik be elsőre. Érdekes módon, majd minden állam hasonló cipőben járt, amikor az IMF megjelent a láthatáron, és majd minden állam ugyanúgy végezte az IMF beavatkozása után.
Sokkal rosszabbul.
Nézzük sorjában, kezdve Oroszországgal. A Szovjetunió felbomlása után az új orosz vezetés legnagyobb gondja a rubel elértéktelenedése volt, annak ellenére, hogy az ország elegendő olajtartalékkal rendelkezett. A belső pénzügyi egyensúly sem volt teljesen rossz, a lakosság jelentős megtakarítással rendelkezett (rubel alapon), s az államháztartásnak sem volt kolosszális külföldi tartozása. Miután Jelcin átvette a hatalmat, a belső hiány egyre növekedő mértéke miatti kétségbeesés hatására az első lépése volt, hogy az IMF tanácsát kikérje, hogyan lehetséges a dollárhoz képest értékét jelentősen és folyamatosan vesztő rubelt helyrehozni. Erre már csak azért is szükség volt, hogy a lakossági felhalmozás minimális értékvesztésen menjen keresztül.
Mit tanácsoltak neki a Yale egyetemen a Keynes-i gazdaságfilozófián nevelkedett nagyokosok? Ahelyett, hogy hagyták volna, hogy Jelcin stabilizálja a rubel keresletet a központi bankon keresztül, s ezáltal megmentse a lakossági értékekek, s ezáltal legalább a belső keresletet stabilizálja, az IMF a belső hiányra fokuszált, és nagyarányú vállalateladásokat (privatizáció), kölcsönfelvételt, és központi kiadáscsökkentési és adóemelési csomagot állított össze, amit Jelcin gondolkodás nélkül át is vett. A gazdasági szereplők persze nem hagyták magukat.
A rubel csökkent, majd vészes értékvesztésbe kezdett, minek hatására a külföldi (majdnem teljesen dolláralapú) hitelek rubelbeni értéke az égbe szökött, s a hirtelen felgyülemlett tartozás teljesen magaalágyűrte az orosz gazdaságot. A privatizációból befolyt pénz a rubel elértéktelenedése miatt semmire se volt elég, nemhogy a tartozások visszafizetésére, az adóemelés miatt a belső gazdasági fejlődés megállt, majd visszafordult.
Pénzügyi rabszolgaságnak is lehetne nevezni.
Hasonló cipőben járt Argentína is, hasonló érvekkel, mármint a belső gazdasági egyensúly erőszakos fenntartása, a fizetési hiány csökkentése, az adók növelése és újabb hitelek felvétele, az IMF itt is csak rombolni tudott. Mivel az adónövelés elsődleges hatása mindig és mindenhol a belső gazdasági fejlődés csökkenése, az államháztartási hiány (a csökkenő adóbevételeken keresztül) tovább nő, vagy legalább is nem csökken, mire a külső pénzügyi piac rendszerint nagyütemben kezd el megválni az adott ország, jelen esetben Argentína, pénzétől, aminek következtében a belső pénzügyi egyensúly mégjobban eltolódik a tartozás felé, hiszen a kedvezőtlen valutaárfolyam csak továb növeli a külföldi valutában felvett tartozások miatti terheket.
A Jugoszláv helyzet pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint folyt le, csak itt az IMF segítséget kapott a belső nemzetiségi helyzet miatt kialakuló polgárháborútól, és az erre reagáló NATO-tól az állam gyors szétdarabolásában.
A mostani Fidesz kormány vagy brahiból, vagy tisztánlátásból, de sikeresen visszautasította a szokásos IMF forgatókönyvet. Mostmás csak azt kellene elérniük, hogy egyrészt a forint stabilizálódjon, másrészt pedig, hogy - nagymértékű adócsökkentéseken keresztül - beindítsák a belső gazdaságot. Ennek ezidáig kivétel nélkül az volt a következménye bárhol a világon, hogy az adóbevételek növekednek, a központi költségvetés hiánya csökken.
Remélem, nem várnak 2013-ig az adócsomaggal, mert az IMF készen áll a forgatókönyv erőltetésére.
