Csillag István és Mihályi Péter írása a nol.hu-n a Széchenyi terv céljait vette kereszttűz alá azzal a nekiindulással, hogy vajon komolyak-e a kormány céljai az egésszel, vagy sem. Csakhogy szerintem az szerzők nem látják a fától az erdőt. Hiszen akárhogyan is nézem, pro és kontra, a terv nagyüzemi pénzkidobás lesz.
Három okból is.
Először, se a szocializmus, se a kapitalizmus alatt nem lehet olyan államot találni, ahol a központi vezetés a lehető legoptimálisan oldja meg az elosztást. S itt egyformán van szó pénzről, erőforrásokról, munkáról, játékbabákról, akármiről. Ez nem csak a magyar állam hibája, ez alapvetően a központi hozzáállásból adódik. Vagyis jobban mondva nem abból a tényből, hogy a központi elosztás nem eléggé hatékony (pedig sajnos, valljuk be, nem az), hanem abból, hogy ennél van egy sokkal hatékonyabb forma is: az alulról szerveződő elosztás a központihoz képesti behozhatatlan előnyéről van szó. Arról, hogy sokan sokféleképpen megpróbálva nagyobb hatékonysággal térképezik fel a lehetőségeket, és a sokrésztvevős játszma miatt nagyobb valószínűséggel találják meg az optimális elosztást is.
Elég abba belegondolni, hogy ha központilag kellene a piros színű rúzsok számát meghatározni, akkor nagyon valószínűleg alábecsülnénk a 2005-ben csak New Yorkban számbavett több mint 2 millió különböző piros árnyalatban kapható rúzsok számát. A szám nem kitaláció, itt lehet róla többet olvasni. Vagyis a piac, a több résztvevős rendszer sokkal nagyobb hatékonysággal töltötte be a meglévő piaci teret, és sokkal nagyobb alappal közelített az optimumhoz.
Innentől kezdve nem lehet azt elvárni, hogy egy állami, központilag irányított pénzügyi elosztás olyan hatékony legyen, mint egy a piaci működést alapul vevő, fiszkális alapokon nyugvó, és a résztvevőket egyenlőként kezelő, megoldás lehet.
Másodszor, a központi elosztásból fakadóan az elosztó intézmény (minisztérium, adminisztráció) semmilyen módon nincs arra ösztönözve, hogy az elosztást a lehető leghatékonyabban tegye meg. Vagyis az intézmény belső pazarlása, hatékonytalansága "böntetlenül" emészti fel a rendelkezésre álló erőforrás tulajdonképpen akármekkora részét. Hiszen az elosztó intézmény nagyon ritkán érdekelt abban, hogy az erőforrás (jelen esetben pénz) a lehető legnagyobb részét a pályázók számára elérhetővé tegye, főleg akkor, ha ő maga is elsődleges felhasználója ennek az erőforrásnak (vagyis a saját költségei is ebből a pénzalapból finanszírozza majd). Ezen felül, mivel a központi elosztás nem a saját pénze fölött rendelkezik, az egész nagyon könnyen a korrupció melegágyává válhat.
Harmadszor pedig, ingyen pénznek sok gazdája van. Vagyis azon cégek, akiket majd a minisztériumok a pályázati pénzekkel megdobnak, nem azon fognak gondolkozni, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat a lehető leghatékonyabban használják fel, hanem azon, hogy az eredetileg elosztásra váró összegből a lehető legnagyobb szeletet hasítsák ki.
Vagyis a Széchenyi terv, a mostani felosztásban túl sok jóval nem kecsegtet.
Mit lehetne helyette tenni?
A fentebb felsorolt három esetben az egyetlen megoldás a hatékonyságnövelésre az, hogy a központi erőforrás központi elosztását, központilag kiválasztott és egyedi pályázók által kapott pénz rendszerét megszüntetjük, és ennek a rendszernek mondhatni pont az ellentettjét vezetjük be: nem központilag meghatározott keretből, hanem alulról szerveződő, és előre nem meghatározott keretből, nem központilag, és nem választható mennyiségű pénzt kell rendelkezésre bocsátani bárkinek, aki gazdaságilag életképes működésre alkalmas.
Ezeknek a kritériumoknak csak az adókedvezmény vagy az időleges adómentesség felel meg. Egyrészt termelést közvetlenül serkenti, hiszen minél több a vállalat, intézmény bevétele, annál több profitot is tud termelni. Másrészt az adóhivatal mellett nem von be újabb központi intézményt a pénz újraelosztásába, s így nem termel újabb belső adminisztratív pazarlást. Harmadrészt, mivel a vállalatok a saját maguk által kitermelt pénzösszeget hasznosítják újra, ezt majd várhatóan a lehető leghatékonyabban teszik. Ha nem, saját bevételüket, nem pedig a központi elosztásból kicsikart extra bevételt használják fel, ezzel tovább növelve a piaci újraelosztás (fejlődés vagy csőd) beindulásának esélyét.
Csakhát megint az van, hogy a felsőbb politikai erők úgy gondolják, hogy ők majd jobban tudják ezen feladatokat 10 millió belső piaci résztvevő (nem beszélve a külföldi játékosokról) helyett megoldani.
Noooooormális?
