Elgondolkoztam azon, hogy miért is zárjuk börtönbe a bűnözőket? Vagyis jobban mondva, hogy miért börtönbe zárjuk a bűnözőket? Miért nem inkább valami mást teszünk velük?

Évszázadokkal korábban rengeteg módja volt annak, hogy valakire büntetést szabjanak ki. A még mostanában is szokásos bebörtönzés talán az egyik legkönyörületesebb módja volt annak, hogy a rendfenntartók, a hatalmon lévők nemtetszésüket tudják kifejezni valaki tette vagy léte miatt. Emellett voltak más eszközök is, rendszerint vagy fájdalom okozásra, vagy egyfajta testi funkció megszüntetésére kiélezve. Az egyszerű botozás, kalodába zárástól kezdve a szemkiszúrás, nyelvkitépés, fülbe ólomöntésig minden belefért régen, s ha valaki tovább is akart menni, akkor ezerféleképpen lehetett valakit megölni úgy, hogy közben legyen ideje elgondolkodni azon, hogy most mi is történik vele, ebbe beleértve a tüzes trónra való ültetést is Dózsa György példáját alapul véve.

Amely metódusokból csak a bebörtönzés marad meg mostanra.

Az általánosan elfogadott érv a bebörtönzés mellett az, hogy ez a legemberségesebb módja a büntetésnek. S hogy a többi mind egészségkárosodással, vagy bizonyos bilógiai vagy működési funkciók elvesztésével jár.

Csakhogy két nagy gond is van ezzel.

Először is a bezárás, a szabadság elvesztésének tudata teljesen más szinten csapódik le az emberekben attól függően, hogy milyen szociális, családi és intellektuális háttérrel rendelkeznek. Egy szociálisan indiferens pszichopata ezt az állapotot biztosan máshogyan éri meg, mint egy átlagos szociális érzékkel megáldott egyén. Másodszor, főleg a hosszú időre történő bebörtönzések rendszerint intézményesítik a bentlakókat (lásd például Shawshank redemption), amely helyzetet csak hosszas rehabilitációval lehet valamelyest kompenzálni. 

A bebörtönzés kérdése márcsak azért is érdekes, mert mostanra elért az orvostudomány és a technológia arra a szintre, hogy egy Dózsa-léptékű büntetést komolyabb egészségügyi károsodás nélkül is el lehetne szenvedni. Vagyis, hogy nem kellene a tényleges behatásokat megtenni, annak illúzióját is el lehetne hitetni az illető érzékszerveivel és központi idegrendszerével.

Vagyis a fájdalom meglenne, de a szervi károsodás nem.

Akkor pedig miért nem használják a büntetésvégrehajtó szervek az ilyesfajta megoldásokat? Gondolom a megoldás elrettentő erejét nem kell ecsetelni, hiszen az időleges szabadásvesztés mellé garantált mennyiségű elszenvedett fájdalom is járna. S minthogy a fájdalomérzet szubjektív, de mérhető fiziológiás folyamat, így a büntetés is személyre szabható lenne lehetne. Vagyis megoldható lenne az, hogy egy bizonyos büntettért mindenki nagyjából azonos mennyiségű fájdalmat (a bezártságon felül) szenvedjen el.

Személyes, szabályozott, megúszhatatlan és biztos fájdalommal lenne egyenértékű a börtön, a büntetés. Miért csak a bezárást használjuk ehelyett?