Írja az index.hu-n DeDi, hogy mennyire meglepő az, ahogy a nyugat-európai államok most a magyar médiatörvény ellen kirohannak. Idézem:
A diplomáciában ritka, hogy minden előzmény nélkül ekkora nyomás nehezedjen egy országra. Hogy most a magyar diplomáciának és hírszerzésnek nem sikerült előre jeleznie a veszélyt, vagy csak a döntéshozók nem hitték el, hogy ez lesz a vége, azt talán sohasem tudhatjuk meg.
Nos, akárhogyan nézem, sem az első, sem a második mondattal nem tudok egyetérteni.
Az elsővel azért, mert a diplomáciában igenis vannak, voltak olyan pillanatok, amikor a diplomáciában egyik pillanatról a másikra hatalmas nyomás nehezedett egy államra.
Pontosan akkor, amikor akkora nagyságú ballépéseket tettek meg, mint most a magyar kormány a médiatörvény elfogadásakor. Az még talán kisebb vihart vert volna fel egy kanál vízben, ha egy ilyen médiatörvényt egy többségi kormány átzavar a parlamentjén komolyabb vita és mérlegelés nélkül. Még talán az is, hogy egy ilyen médiatörvény nagyjából betarthatatlan, és kényszerelvű, lesz a hétköznapi gyakorlatban, aminek első és legfontosabb következménye a törvény előtti szubjektivitás lesz, amire, mondani sem kell, azért Európa-szerte már felkapják a fejüket az emberek.
De hogy egy kétharmados többséggel nyerő politikai erőnek annyira kevés politikai érzéke legyen, hogy ezt a médiatörvényt pont akkor fogadtassa el a saját parlamentjével amikor pont egy össz-európai elnökségre készül, az viszi a pálmát. Hiszen van teljes politikai érzéketlenségről, vagy gigászi gőgről tesz bizonyságot. Amelyik közül egyiket sem fogja az európai vezetés torelálni. Elég csak a szóbeli elefántra és a porcelánboltra gondolni.
Vagyis a mostani ösztűzszerű támadás nem derült égből villámcsapás, inkább a médiatörvény volt az. Ez csak válasz erre az átgondolatlan, felelőtlen, és valószínűleg gőgös, vagdalkozásra.
A második mondat megint kihagyja azt a lehetőséget, hogy a mostani döntéshozókat egy töröttlábú kutya eseténék is kevésbé izgatta az, hogy mit is gondol majd erről a kishazánknál tágabb horizonttal rendelkező véleményformálók serege. Nagyon valószínűleg vagy nem érték fel ezt ésszel, vagy ha mégis megtették, és tudatában voltak döntésük, törvényelőterjesztésük következményeivel, magasról tettek arra, hogy mások erről mit is gondolnak majd.
Mindkét esetben komoly politikai következményei vannak egy ilyen játéknak. Főleg akkor, ha nem csak a belpolitikai, hanem az európai politikai szcénára kiterjedő játszmáról van szó. A hőbörgő, nagyhangú, kultúrát nem ismerőt kinézik a főpáholyból, főleg, ha kiabál is hozzá a színdarab alatt.
A mostani magyar elnökség nagy lehetőség lett volna arra, hogy akármelyik tervünket (a "közép-európai észak-déli gázvezetékek építése, vagy a balkáni bővítési tervek életben tartása") előbbre juttassuk, azok mögé ne csak észérveket, hanem tehetős államokat is felsorakoztathassunk. Ehhez pedig nem kellett volna mást csinálni, csak pont erről a politikai érzékről tanuságot tenni a nyugat-európai államok előtt. Azt a mentális képet erősíteni, hogy ha a magyarok valamit a fejükbe vesznek, akkor a megfelelő nyelv, a megfelelő megbészélések és egyeztetések útján ezt el is érik. Azt, hogy lehet rájuk számítani, mert érzéssel, figyelemmel, gondolkodással társult politikai érzékük van ahhoz, hogy eredményeket érjenek el.
Ehelyett most bedobtunk egy kiló plasztikot a kör közepébe, már csak az íze kedvéért is, meg persze ugye a kétharmados adu itthon mindent visz, és csodálkozunk, hogy mindenki csak rázza a fejét a robbanás után még két körrel kintebb is.
A médiatörvényes világszám az, ami ritkaságszámba megy: ekkora politikai ballépést ország még nem vitt véghez EU tanács vezetésre várva.
A reakció erre nem az.
