Olvastam a Scientific American februári számában az amerikai, a népesség kétharmadát érintő, elhízási "járvány"-ról szóló cikket. Amiben részletesen leírják, hogy hányan és mennyire kövérek az Egyesült Államokban, hogy milyen külső és belső tényezők vannak hatással arra, aki túlsúlyos vagy már elhízott, vagy aki még nem, nem jó eséllyel lesz az nemsokára. S minthogy Magyarországon az elhízás egyre súlyosabb egészségügyi problémákat okoz, gondoltam lesz a cikkben egy-két megszívlelendő tanács.
A cikk végére felrobbant az agyam. Nem azért, amit írtak, hanem pont amiatt, amit nem írtak le.
A cikk hosszan és részletesen tárgyalja mindazon tényezőket, amelyek hatására valaki átlagos súlyról (kóros) súlytöbbletre tesz szert. Azt, hogy ebben mekkora a genetikai adottságoknak a szerepe, hogy mennyire befolyásolják az embert a szociális nyomás és a konvenciók, az ételek lassú, de biztos átalakulása (miszerint egyre több feldolgozott és finomított ételt eszünk a korábbi nyers és mesterséges alapanyagoktól mentes változatok helyett.
Arról viszont egy szó sem esik a cikkben, hogy az elhízásnak egyetlen fiziológiás oka van. Ez pedig nem más, mint a bevitel és a felhasználás olyan hosszútávú aránytalansága, amikor a bevitel több, mint a felhasználás. Magyarul, amikor ok nélkül eszik az ember.
Hiszen lehet százezer külső tényezőt is felhozni, hogy miért lehet valaki túlsúlyos, de, a nagyon kevés riasztó kivétel ellenére, még senki nem hízott meg azért, mert valaki megtömte. Hanem azért, mert ő maga tette a szájába az ételt, rágta meg azt, és nyelte le. Mert szisztematikusan többet evett, mint amire szüksége volt. Ez, bármennyire is furcsán hangzik, ilyen egyszerű.
A cikk az elhízásban szerepet játszó külső tényezők után a lefogyás módszertanát is tárgyalja. A cikk szerint négy lépcsőben lehet a folyamatot megállítani, és tartós súlycsökkenést elérnie akárkinek. Először is objektíven fel kell mérnie a helyzetét. Mekkora a súlya, minek következtében evett, eszik annyit, ami ehhez a súlyhoz juttatta. Orvosok, nővérek vagy dietológusok tudnak ebben segíteni. A következő lépés a viselkedésminták megváltoztatása. Itt a cikk kitér a lépcső és felvonó közötti válaszút példájára, vagy arra, hogy mekkora hatással van a állófogadás előzetet végigmustrálása arra, hogy végül is mekkora adagokat pakol az ember a tányérjára. A harmadik lépés a közösségi támogatás megszerzése. Itt lehet biztatást, megértést, stb. találni, ha az ember sikereket ér el, vagy netalán visszaesik. Az utolsó lépcső a saját magunk ellenőrzése, a súly változásának követése, a megevett kalóriák számbavétele.
Felhozzák még a régi és újabb tanulmányok eredményét, miszerint mitől fogy valaki hosszútávon. Ezek között a bevitt kalóriák számlálása, torna és súlymérés, kisléptékű de folyamatos étrendváltoztatás, kiegyensúlyozott étrend, világos és egyértelmű célkitűzés, hosszútávú tervezés és életmód változtatás, és a fogyókúrás csoportok látogatása szerepell mint kiemelt segédeszköz.
Egy dolog hiányzik megint. A kevesebbet evés. Az, hogy nem eszünk annyit, mint akkor, amikor a súlyfelesleget felszedtük, hanem csak annyit, hogy egy meghatározott szintű, folyamatos energiahiánnyal küzdjön a szervezet, aminek hatására a felhalmozott súlyfelesleget előbb vagy utóbb megkezdi és felhasználja. Lehet a bevitt kalóriákat számolgatni, de ha a számolás mellett valaki ugyanannyit eszik, mint előtte, a súlya nem fog csökkenni.
Túlzott evés és energiabevitel nélkül még senki soha nem hízott meg.
Mint ahogy az energiabevitel csökkentése és kordában tartása nélkül, értsd a folyamatosan kevesebbet evés nélkül, még soha senki nem fogyott le.
Miért olyan nehéz ezt belátni és leírni?
