"You are not a gadget", vagyis "Nem vagy kütyü" címmel írt könyvet Jaron Lanier, aki annak idején a virtuális realitással (virtual reality), mint kifejezéssel és koncepcióval ajándékozta meg a világot.
A könyv alaptétele szerint annak ellenére, hogy a számítógépek, a számítástechnika egyik nagy igérete az volt, hogy megszabadít minket a mindennapi robottól, hogy emberek millióit fogja majd felszabadítani az ismétlődő munkafolyamatoktól, hogy az emberi mivoltunkat, a humanitás értelmezési körét segít majd kitágítani, pont az ellenkezőjét tette az elmúlt két-három évtizedben.
Lanier pontosan látja, hogy azok a milliók, akik annak idején irodai munkával, rendszerint könyveléssel foglalkoztak, mára áttértek egy másik nagy iparág űzésére. De ahelyett, hogy a számítástechnika felszabadította volna őket, és művészetekkel, zenével, szolgáltatásokkal foglalkoznának, pont a számítógépeket szolgálják ki. A helpdesk, mint új világméretű iparág a régi irodai alkalmazottakat használja fel, nem kis iróniával arra, hogy a számítástechnika által előidézett új problémákat segítsék megoldani, áthidalni, átvészelni.
A könyv nagyon precízen és felvillanyozó stílusban szedi darabjaira a mostani, Facebook-os, email-es, YouTube-os világunk minden alkotó elemét. S bár nem írja, egyből eszembe jutott, hogy az email programokba miért is találjuk még mindig a Cc: mezőt, amellyel címzetteket tehetünk a másolatot kap kategóriába, s hogy miért kell még mindig elmondani mindenkinek, hogy a Cc a carbon copy, vagyis a másolópapír miatt van így írva, és hogy miért nem lehet a Cc helyett egyszerűen Copy, vagy Másolat feliratot tenni arra a gombra??
Lanier egyik fő érve az, hogy a bonyolult, emberi szokásokon és érzelmeken alapuló életet nem lehet bináris alapokon működő rendszerekkel leírni, főleg úgy, ha az ember kapcsolatát két lehetőség, a szingli és kapcsolatban gomb megnyomásával tudja deklarálni a facsén. A könyv egyik alaptémája, hogy nem mi alacsonyodjunk, egyszerűsödjünk a számítógépekhez, hanem nekik kellene hozzánk felnőni. De sajnos pont mi vagyunk annyira rugalmasak, hogy nem bánjuk, ha két vagy három egyszerű választás elé állít egy kevés fantáziával rendelkező programozó, mi alkalmazkodunk, és leegyszerűsödve éljük tovább számítógépes "életünket".
De ez a világméretű egyszerűsödés nem csak a Facebook-on és a hasonló platformokon állt meg. A veszély ennél sokkal nagyobb. Lanier azt is jól látja, hogy pont a kreativitáson alapuló művészetek rekedtek meg a nagy internetes szabadság közepette azoknál a stílusoknál, amelyeket még a kiadókkal együtt, azok segítségével vagy elnyomásával (ízlés és elhivatottság szerint) jelentettek meg nagyjából a kilencvenes évek végéig. Azóta csak atomizálódott és keveredett minden zenei stílus, de igazán új nem fejlődött ki. A mostanában divatos, igazán alkotói tevékenységet nem kívánó mash-up alkotások is szinte kivétel nélkül visszanyúlnak a netes, 21. század előtti időkbe, ahelyett, hogy az "új", netes korszak alkotásaival próbálkoznának. S közben folyamatosan terjed a kivágás-másolás kultusza, amellyel a szöveg vagy értelem környezet figyelmen hagyásával "alkotnak" a tömegek, a megértésre való törekvés halvány szikrája nélkül.
S közben a legnagyobb baj az, hogy pont a netes kultúra, ha annak lehet nevezni azt, ami a lehető legroszabb trollt is képes az emberből pillanatok alatt előhozni, az, ami az új útjában áll. Nem csak azért, mert minden gyorsan és gátlás nélkül másolható lett, hanem pont azért, mert a másolás jelenlegi rendszere mindemellett minden anyagi, pénzügyi tranzakciót ellehetetlenít. Azok, akik most újat alkotnak, és ebből pénzt akarnak keresni, csak olyan közegben tehetik, amelyet még nem ért el a net, a netes "minden szabad és minden ingyen van" ideológiája. Vagyis könyvet adnak ki, filmet és színházat csinálnak (bár a filmes vilás is elég közel jár a zenei kiadást tönkretevő kalózkodás miatti összeomláshoz).
Hiszen a számítástechnika és a net pont azt a fundamentális ígéretét nem váltotta be, miszerint a szabad netes áramlás majd néhány régi intézményt tönkretesz, de rengeteg új utat megnyit, amelyeket keresztül majd mindenki sokkal jobban prosperál, mint azelőtt. A zenei kiadás, az új stílusok megteremtése, a tehetségek felkarolása megállt, mióta a kalózkodás folyik. Nincsenek ezres, tízezres számban mérhető új sztárok, akik sikeresen (értsd anyagilag sikeresen) érték el új rajongóikat. Nincsenek olyan új alkotók, akik új és meglepő módon írnak zenét, hogy ezzel a világot inspirálják, meglepjék, hogy tegyenek a kultúrához, ne csak elvegyenek belőle.
Lanier kímélet nélkül lerántja a leplet a trollos, álruhába burkolódzó, csőcselék hangulattól vezérelt, kultúrának még távolról sem nevezhető, szokáshalmazról. De nem az embereket hibáztatja ezért, hanem pont azokat, akik technológiai alapon ezt lehetővé tették. Igen, a nagy elismerésnek és tiszteletnek örvendő geek-ekről, a programok íróiról, a rendszerek tervezőiről van szó, akik komolyabb gondolkodás és társadalmi, pszichológiai tudás nélkül szabadítottak technológiákat a tömegekre. Ami most van, az az elmúlt húsz év fejlesztésének eredménye.
S Lanier is azért írta a könyvet, hogy ne lehessen a kontexusból kimásolva, feldarabolva értelmetlenné tenni azt az üzenetet, amelyet tudatni szeretne mindenkivel: nem vagy kütyü, itt az ideje emberként viselkedni.
