Jakab Andor blogja fenjén találta a szöget akkor, amikor arról írt, hogy miért nem alkalmazna most 12 embert. Pedig még akarna is, de a jelenlegi körülmények között egyszerűen nem éri meg neki, legalábbis legálisan nem. S ami a legmendöbbentőbb volt az egész blog körüli viharban, hogy milyen kevesen értették, hogy csak a bért kifizetőkre nehezedő realitás miatt írta, amit írt, s nem azért, mert heccelni akarta a tömegeket.

A magyar adórendszer egy mesterséges szakadékot épített a bért kapók és a bért kifizetők közé. A rendszer ugyanis a munkavállaló felé egy gazdaságilag előnyösebb képet mutat, mint a munkáltató felé. Ez a magyar adórendszer, ha lehet ezekben a fícsörökben választani, lehető legnagyobb hibája és a legnagyobb visszássága is egyben.

Míg a munkavállaló nemsokára már "csak" 16% adót, s az emellé kiszabott járulékokat fizeti majd, a munkáltató efölött még keményen adózik azért, hogy valakit foglalkoztathasson. A munkáltató ezen extra kiadásai miatt egyrészt több költsége van alkalmazottakként, másrészt pedig neki, akárhogyan is nézzük, ezen extra adók mellett tényleg nem nagyon sokat számít, ha valaki 16 vagy 20,3 százalékot fizet majd ki az SzJA-ra.

Miért is nem?

Nos, egy 250 ezer forintos nettó fizetésnél most a következőképpen alakulnak az SzJA melletti költségek. Az SzJA 81 699 Ft, ezt látja a munkavállaló és a munkáltató is. Emellett a munkavállaló befizet még 6%-nyi egészségügy biztosítást (24 124 Ft), 10%-nyi nyugdíjjárulékot is (40 206 Ft) és egy 1,5%-os munkavállalói járulékot is (6 031 Ft). Összesen így a bruttó fizetése 402 060 Ft-ra jön ki. 

Csakhogy a munkáltató teljes költsége nem ennyi. Hanem, hogy a 250 ezer Ft a munkavállaló zsebében landoljon, összesen 516 647 Ft-ot kell ehhez a munkáltatónak letenni az asztalra. A különbség oka az, hogy a munkáltató is fizet majd TB hozzájárulást a nyugdíj alapba, eü járulékot is, és a szakképzési alaphoz is hozzájárul majd.

Ennek egyenesági következménye, hogy a 250 ezer Ft-os nettó fizetés utáni teljes eü-típusú levonás nem 24 124 Ft, hanem 36 186 Ft, a nyugdíj nem 40 206 Ft, hanem 136 700 Ft (!!!), és a járulékos költségek sem 6 031 Ft-ot, hanem 12 062 Ft-ot tesznek ki.

Nézzük most a bruttó fizetési oldalról a helyzetet. A munkáltató abban a tudatban él, hogy a bruttó fizetésének 20,3%-át fizette ki SzJA-ra, 10%-t nyugdíjra, 6%-át egészségügyre, és 1,5%-át járulékos költségekre. A munkáltató viszont tudja, hogy a teljes bérköltségnek csak 15,8%-a ment el SzJA-ra, míg 26,5%-a nyugdíjra, 7%-a egészségügyre és 2,3%-a járulékos költségekre.

Az első fontos dolog, amit munkavállalóként látni kell, hogy a mostani 20,3%-os SzJA-ja nem fog majd lemenni 16%-ra. Ez azért van, igaz ugyan, hogy a mostani munkavállaló által látott jövedelem 20,3%-a az SzJA, de nem az ő általa látott bruttó fizetésből, hanem a munkáltató által állt teljes bérköltségből számítják majd az a 16 százalékot. Vagyis még több SzJA-t fog fizetni, hiszen most "csak" 15,8%-ot adott az államnak.

A második pedig még keserűbb. Hiába hiszi most a munkavállaló azt, hogy a bruttó fizetésének a 62,2%-át teszi zsebre, a valóságban a bérre fordított pénznek csak 48,4%-a üti a markát. Vagyis az állam egy 250 ezer Ft-os nettó bérnél több, mint 250 ezer Ft-nyi adót hajt be a munkavállalótól és munkáltatótól összesen.

Ez a különbség, hogy Jakab Andor példájánál maradjunk, 12 alkalmazottal számolva havi 1 millió 375 ezer Ft-nyi többletköltséget jelent a munkáltatónak, mint amennyit a munkavállalók látnának bruttó bérük alapján. Éves szinten kicsivel több, mint 16,5 millió Ft-tal több költség.

S ez az az elvonásbeli különbség, ami még mindig ott ül a magyar munkavállalók és munkáltatók közötti szakadék közepén. Az, hogy egy nagyjából ezer euró bérként való kifizetéséhez nem csak körülbelül 600, hanem több, mint ezer eurót kell a munkáltatónak az államkasszába befizetnie.

Nem csoda, hogy elvonási tünetekkel küzködik a magyar munkavállalói és vállalkozói réteg.