Azt hittem, az előző poszt lesz a végső, de ma is még a felsőoktatási törvény új tervezetén agyalva rádöbbentem, hogy lehet, hogy mégiscsak jó lesz ez nekünk. Persze nem azért, amiért Hoffmann Róza azt beterjesztette. Vagyis nem azért, mert ezzel majd 7 vagy 15 (!!) évre hazánkhoz tudjuk majd láncolni azokat, akik nem elég gazdagok vagy okosak ahhoz, hogy a képzési költségeiket (vagy, ahogy arra már többen rámutattak, itt pl. akocsis is, a tandíjat) visszafizessék.
Ami igazán örömre ad okot, az teljesen más. És van is belőle mindjárt kettő.
Először is az, hogy az egész felsőoktatási rendszert végre komolyan pénzesítjük. Innentől kezdve aztán mehet a nagy nemzeti hovatartozásos lemez, de sokat nem fog érni. Legfeljebb annyit, amennyi az öt (vagy három) év végén a számla alján áll majd. S mennyivel könnyebb lesz majd úgy munkát keresni itthon vagy külföldön, hogy a most még az agyrágó bogár által mondogatott "itt hagyod hűtlenül a beléd fektetett szellemi és anyagi javakat adó országot" szólamot el lehet majd teljesen jogosan hallgattatni azzal, hogy kifizettem amit ki kellett, nem tartozom már senkinek.
A második ok pedig még ennél is finomabb. Persze az egyetemek és főiskolák nem szeretik majd, de gondolom olyan messzire még nem jutottak, hogy már most tiltakoznának a törvényjavaslat ellen. Pedig fel kell kötniük majd az alsóneműt, mert rá lesznek kényszerítve arra, hogy mondjanak egy árat.
Amit ma nem tudnak megtenni.
Olyannyira nem, hogy fogalmuk sincs az átlagos egyetemi és főiskolai vezetőknek arról, hogy a náluk folyó képzések tulajdonképpen mennyibe is kerülnek. Hiszen eddig még soha nem voltak arra rákényszerülve, hogy tényleg olyan árat mondjanak, ami annyira igaz, hogy ennyiért tényleg lehet hosszútávon minőségi oktatást végezni.
Nem mondom, hogy egy ilyen számítás egyszerű, de hogy a jelenlegi egyetemi és főiskolai számadásokban tényleg minden (a személyi költségektől a hosszútávú tárgyi és infrastruktúrális befektetésekig minden) benne legyen, azt kétlem. Főleg azért, mert az elmúlt két évtizedben a felsőoktatási intézmények erősen rá lettek szokatva az opportunista számviteli hozzáállásra, miszerint ha van extra pályázat, akkor van extra bevétel, aztán majd látjuk, hogyan és mi lesz jövőre.
Vagyis árat kell majd mondaniuk, így vagy úgy, de kell. Hiszen jelzés értékű összegért majd csak jelzés értékű visszafizetéseket várhat el majd a kormány, ha a jelenlegi tervezetet elfogadják, és szerintem nem erre készülnek.
Ha pedig árakat mondanak majd az egyetemek, akkor megindul az összehasolítás is. Kinél mennyibe kerül egy jogász, tanár vagy mérnök képzése, és hogyan lehet ez, hogy ez ilyen sok?? (Ez lesz ugyanis az első reakció, nagyon valószínűleg...)
S az árak utan megindul majd a következetes analízis is, ami már annyira hiányzik a magyar felsőoktatásból, miszerint mennyit is ér az, ami ennyibe kerül? Talán egy kicsit tisztábban látunk majd mi is, és a minisztérium is.
Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet ez?
