Olvasom a Lágonló gitárokon a legújabb Ákos DVD kritikáját, és megindult bennem egy-két gondolat. Szerintük Ákos legutóbbi munkáinak legnagyobb hátulütője az, hogy nagyon komolyan veszi magát.
Pedig dehogy is. Szerintem Ákos teljesen más szemszögből nézi a magyar zenei helyzetet. Gondoljunk csak bele, ő már majd mindent elért, amit lehetett, ő az itthoni élő koncertek (elektromos, plug-in, szimfónikus) etalonja, koncertek számában, teltházas sportcsarnokok, színházak, videók, turnék szempontjából majd mindenki hozzá hasonlítja magát, ha sikerről van szó. Ákos megkerülhetetlenné vált az lemúlt két évtizedben. S lett ez annak ellenére, hogy minden lemeze "program lemez", egy felvett és szisztematikusan végrehajtott álarc.
Ákos "A katona imája" lemeze csak arról adott nekem megint tanulságot, amit már egy-két lemeze óta sejtek.
Vagyis, hogy Ákos azon saját magával való küzdelme, azon kiváncsisága, hogy vajon mennyire nem kell fogyasztható dalokat ahhoz írnia, hogy a lemezek mégis sikeresek legyenek. A klasszikus értelemben vett zeneírás már nem érdekli. Az viszont igen, hogy vajon mennyire tudja a zenehallgatást élvezhetetlenné tenni anélkül, hogy ezt valaki "felróná neki". Hogy mivel és mennyire tud a hallgató közönségnek, a zenei harmóniának betenni úgy, hogy ennek ellenére még megússza, "get away with it".
Szóval nem értek egyet azzal a Lángoló gitáros felvetésnek, hogy hiányzik Ákosból a lazaság, az irónia, a szarkazmus. Szerintem a legutóbbi néhány lemeze pontosan az, csak nem a dalokban, hanem abban, amennyire már nem érdekli a hallgatóság.
Hiszen "szép" dalokat már nem ír, vagy csak nagyon ritkán. Ha valami mégiscsak szépre sikerül, akkor azt valakivel együtt írja (Szakos Krisztián vagy Pejtsik Péter mentheti meg a dalokat), vagy ha magában ír, akkor rendszerint addig faragja, amíg még éppen fogyasztható marad. A hallgatóság meg vagy megeszi, vagy nem, de azért inkább megeszi. Erre persze ügyel Ákos is.
Mert a következő lépéseket persze már nem meri megtenni. Nála nagyobb művészek képesek arra, hogy addig feszítsék a határokat, amíg az először nem működik, de még tovább menve ezen az úton valami olyat találnak, ami már megint érdekes, már megint hallgatásra érdemes. Az egyik legjobb példa erre az elmúlt évtizedben Amon Tobin:
Ő képes volt úgy stílusokat, zenei elemeket a feje tetejére állítani, hogy azok a műtét után is fogyaszthatók maradtak, sőt, pont azért lett a végeredmény hallgatható, mert nem állt meg félúton. Ákos inkább megáll, a zene "elrontásának" még az elején. Ezért lesz hideg, kimért, precíznek tűnő. Pedig nem precíz, csak nem elég bátor, inkább behúzza a nyakát, és megússza az igazi alkotói gyötrelmet, hogy megússza a nem-el-fogadás lehetőségét.
S nem bírom megállni, hogy a mostani politikai állapotokra reflektáljak. Vagyis arra, ahogy a teljhatalmon levőket már csak az érdekli, hogy vajon mennyire lehet még a helyzetet addig feszítetni, hogy még ne szakadjon ránk a mennyezet. Hogy még mit lehet megúszni. S pont ezen a határon állnak ők is meg, s néznek nagy büszkeséggel körül, hogy lám, mégiscsak megcsináltuk és meg is úsztuk.
Már megint...
