Érdekes könyvet olvastam egy dél-koreai közgazdász tollából. Ha-Joon Chang "23 things they don't tell you about capitalism" című könyve 23 alapkérdést vesz közelről szemügyre. Olyan kérdéseket, amelyek a mai kapitalizmus alapköveit jelentik. Ha valaki gazdasági unortodoxiát (az igazit, nem a Matolcsy féle ámokfutást) említ, ez kötelező olvasmány.
Ha-Joon Chang alapos munkát végzett, és 23 lépésben alakította át az én elképzeléseimet olyan alapvető kérdésekben, mint létezik-e szabadkereskedelem (a válasz: nem), jó-e ez a feltörekvő országoknak (meglepő, de a válasz: nem), a vállalatokat a befektetők érdekei szerint kell-e irányítani (a válasz megint: nem), képesek-e kormányok vagy minisztériumok világszínvonalú cégeket teremteni (meglepő, de: igen), vagy hogy miért is keresnek a nyugat-európai vagy amerikai munkások sokkal többet mint a harmadik világbeliek (a válasz nem a végzett munka minőségében, hanem a bevándorlás szabályzásában rejlik).
Érdekes volt arról is olvasni, hogy miért is olyannyira különbözőek a fejlett gazdaságokban a vezetői fizetések (hiszen vajmi kevés közük van a tényleges teljesítményhez), vagy mennyire tette-teszi tönkre a szabad kereskedelemre és liberalizációra építő gazdasági átalakulás az erre még nem érett fejlődő országokat. Erre legjobb példa az afrikai gazdasági fejlődés, amely keményen megtorpant azután, hogy az IMF, a Világbank és egyéb nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbálták azt szabadkereskedelemre, gazdasági nyitásra hivatkozva "felpörgetni".
Azt én is tudtam már, hogy a rendkívül rövidtávú pénzügyi kereskedelem a lehető legrosszabb hatással van egy vállalat vagy egy szektor hosszútávú fejlődésére, vagy hogy miért igazán jó ötlet, ha a felsőosztályt még felsőbb osztállyá hagyjuk kinőni.
De ahhoz tényleg nemzetközileg elismert, a Cambridge-i egyetemen politikai közgazdaságtant előadó közgazdásznak kell lenni, hogy valaki a következőt merje leírni:
A közgazdászok nem olyan ártatlan technikusok voltak, akik rendes munkát végeztek az általuk átlátható keretek között addig, amíg egy, senki által előre meg nem jósolható, "egyszer-egy-évszadban" megtörténő esemény hatására kollektívan hibát hibára halmoznának.
Az elmúlt három évtizedben a közgazdászok komoly szerepet játszottak a 2008-as krízis (és egy tucat más pénzügyi összeomlás, mint a 1982-es fejlődő országokban felhamozott tartozás körüli krízis, az 1995-ös mexikói peso krízise, az 1997-es ázsiai kistigriseket érintő vagy az 1998-as orosz gazdasági összeomlás) kialakulásában azzal, hogy elméleti alapokat szolgáltattak a pénzügyi deregulációhoz és az ezt követő korlátlan rövidtávú profitmaximalizáláshoz. Általánosabban, tovább dolgoztak azokon az elméleteken, amelyek lassabb fejlődéshez, nagyobb gazdasági egyenlőtlenséghez, megnövekedett állás bizonytalansághoz és gyakoribb krízisekhez vezetett az elmúlt harminc évben. Ezen felül olyan szellemi irányvonalat képviseltek, amely a fejlődő országok hosszútávú növekedési lehetőségeit alapjaiban korlátozta. A fejlett gazdaságokban ezen közgazdászok nyomására értékelték túl az új technológiákban rejlő lehetőségeket, őmiattuk élünk bizonytalanabbul, veszítettük el a központi irányítást a nemzeti vállalatoknál, és hittük el a ipar leépítéséről szóló tündérmeséket. Végezetül, ezen közgazdászok állították és állítják még ma is, hogy azok a közgazdasági irányvonalak, amelyeket egyre többen megkérdőjeleznek — gondoljunk csak a növekvő egyenlőtlenségre, a toronymagas vezetői fizetésekre vagy a mélyszegénységre a fejlődő országokban — nemcsak hogy elkerülhetetlenek, hanem egyenes következményei az alapvető emberi viselkedésformáknak és annak az alapvető szükségletnek, hogy a produktivitást és teljesítményt pénzzel jutalmazzuk.
Szerencsére Chang nem csak kritizál, hanem irányt is mutat.
Először is kimondja, hogy a kapitalizmus nem jó (a jó ideális értelmében), hanem inkább a rosszak közül a lehető legkevésbé rossz. Ebből a szemszögből nézve a dolgot egyértelmű, hogy csak akkor fog hosszútávon megfelelően működni, ha minden egyes káros hatását kordában tartjuk. A kapitalizmusnak nincs ideális formája, de az világos az elmúlt néhány évtized gazdasági fejlődéséből, hogy a szabad (szabályozástól mentes) kapitalizmus nem az.
Másodszor, szerinte, az emberi megértésnek (legalábbis is pénzügyi szempontból) korlátai vannak, s ezt el kell fogadnunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy keveset értünk meg abból, mi is történik a pénzügyi piacokon, hanem inkább azt, hogy sokszor nem látjuk át egy újabb típusú pénzügyi kreációnak milyen rövid- és főleg milyen hosszútávú következményei lehetnek. S gyógyszeriparhoz hasonlóan nemzetközi szabályozással és jóváhagyással az újabb pénzügyi megoldásokat is hasonlóan átható kivizsgálásnak kellene alávetni a piaci bevezetés előtt.
Harmadszor, az új gazdasági rendszereket úgy kell tervezni, hogy a legrosszabb helyett a lehető legjobbat hozza ki az emberekből. A materiális önigazolás és annak dicsőített hajszolása feloldozta a társadalmi felelősség alól. Ennek hatása pedig az volt, hogy a bankárok, vállalatvezetők, a tőke képviselői munkahelyeket szüntettek meg, gyárakat zártak be, környezetszennyezésüket a többségre hárítva, miközben magát a pénzügyi rendszert is tönkretették saját meggazdagodásuk érdekében. Mindenki (meglepően nem csak morális, hanem gazdasági) érdeke az, hogy a pénzvilágot ne csak a rövidtávú profitmaximalizálás, hanem a hosszútávú fejlődés mozgassa.
Negyedszer, fel kell hagynunk azzal a hiedelemmel, hogy mindekit úgy fizetnek, ahogy megérdemli. Ahhoz, hogy igazságosabb társadalmakat tudjunk létrehozni, látni kell, hogy a munkához való jog és az abban való egyenlőség nem egyenértékű a munkában résztvevés (és az ott teljesítés) egyenlőségével, hiszen rengeteg társadalmi vetülete is van ennek a problémának. Nem csak a lehetőséget kell biztosítani, hanem a start vonalnál a képességeket (fizikai és mentális) ahhoz, hogy tényleges verseny alakulhasson ki, hogy teljesítmény alapon tudjuk azt aztán kompenzálni.
Ötödször, a dolgok készítését, a gyártást újra komolyan kell venni. Fizikális dolgok nélkül, amelyek gyártósoron készülnek vagy amelyeket emberek-gépek raknak össze, építenek meg, alakítanak ki, nem élhetünk. Ennek megfelelő gazdasági-pénzügyi tiszteletet követelnek meg.
Hatodszor, a pénzügyi és valós tevékenységek közötti egyensúlyt vissza kell állítani. Egy modern ország nem tud erős pénzügyi háttér nélkül létezni. De a pénzügyi liberalizáció túl könnyűvé tette a pénzvilág résztvevőinek mozgását, aminek elsőszámú hatása az lett, hogy mindenki rövidtávú profitmaximalizálásra törekszik. Csakhogy így nem lehet ipart, mezőgazdaságot fejleszteni, tudományos munkát végezni. Ehhez, mint minden hosszútávú tevékenységhez, idő kell, amelyet a jelenlegi pénzügyi rendszer nem ad meg.
Hetedszer, nagyobb hatású és aktívabb kormányzásra van szükségünk. A közigazgatásban nem nagyobb apparátusra, hosszabb és több részletre kiterjedő törvényekre, hanem komolyabb, hosszabbtávú irányszabásra, türelemre, és jobban átgondolt irányvonalakra kell helyezni a hangsúlyt. Nem több és keményebb adókra, hanem a stratégiai ágazatok támogatására, a profitképes termelés megteremtésére van szüksége egy országnak.
Nyolcadszor, a fejlődő országokat hagyni kell fejlődni. A protekcionizmus volt az alapköve minden mostani fejlett ország gazdaságának. A határokat erőszakkal letörni, a még nem teljesen versenyképes gazdaságokat globális megmérettetésre kényszeríteni biztos útja annak, hogy ezeket sikeresen tönkretegyük.
Még ha nem is értek mindennel egyet, a könyv melegen ajánlott mindenkinek.
