Edward Glaeser Triumph of the city: How our greatest invention makes us richer, smarter, greener, healthier, and happier — A város diadala: Hogyan tesz a legnagyobb találmányunk gazdagabbá, okosabbá, zöldebbé, egészségesebbé és boldogabbá — címmel írt könyve már jóideje az elolvasni való opuszok listáján szerepelt nálam. Kíváncsi voltam, hogy vajon miért is olyan fantasztikusak a városok, és miért akarnak a világon olyan sokan városlakóvá válni, és miért örülnek olyan sokan annak, pl. a TED-es überkoponyák közül, hogy a népesség egyre növekvő hányada városokban él.
Mert a városok tényleg a civilizáció fellegvárai , a hosszútávú növekedés zálogai Glaeser szerint.
S bár a könyv rengeteg, főleg észak-amerikai történelmi kitérőt tartalmaz, és egyetlen pillanatban sem felejti el az USA nagyszerűségét felemlíteni, valóban meggyőzően érvel amellett, hogy a városok nélkül nem jutott volna el a bolygónk a mai fejlettségi szintjére, és városok nélkül nem is tud majd tovább lépni.
Ami persze meglepő, hiszen nagyon sokkan, joggal, asszociálnak a mai nagyvárosokról kialakult képek alapján a mélyszegénységre, a favelák világára, a nyomorra, a szervezet bűnözés melegágyára, az embertelen élet- és munkaviszonyokra. Elég a kínai nagyvárosokat, Rio de Janeiro-t, Mumbai-t vagy a nemrégiben csődbe ment Detroit-ot felemlegetni ahhoz, hogy valaki értse, mire is gondolnak az emberek.
De Glaeser gazdasági, népességi adatokkal támasztja alá azt a meglátást, hogy annak ellenére, hogy a nagyvárosok peremein az életkörülmények a nyugati világ mércéje szerint rosszak, de ezek még mindig jobbak, mint a vidéken található viszonyok. A városokba vándorlók pont azért hagyják ott a vidéki, gyakran mezőgazdasági tevékenységhez kötött életvitelüket, mert a városokban jobbat találnak, vagy ha nem is egyből jobbat, de a munkavállalási és felemelkedési lehetőségeik a vidéki helyzethez képest nagyságrendileg jobbak a városokban, mint vidéken.
Történelmi viszonylatban minden jelenlegi "fejlett" nagyváros keresztül ment azon a fázison, amikor a jelentős vidékről való bevándorlás hatására a külvárosai a riói favelákhoz hasonló képet mutatott. Elég csak a Napoleon előtti Párizsra vagy a 19. század eleji New Yorkra gondolni. Mindkét városban központi intézkedések, politikai határozottság és gyakran egy építész tervei alapján alakították át a várost az előző szerteszórt kerületi rendszerből, tekergő sikátoros utcaképből a grandiózus, sugárutas felosztásra, a nagyságrendekkel jobb közegészségügyi állapotokról nem is beszélve.
Valószínű, hogy a mostani fejlődő országok városaiban is hasonló módon egy bizonyos gazdasági fejlettség elérése után következik majd be ez a változás. Kínában, a központosított közigazgatás egyik nagy előnye pont az, hogy ezt már most kézben tudják tartani.
Miért is olyan nagyszerűek a városok?
Glaeser szerint ez nem az épületeknek, utaknak, a kórházaknak vagy a rendfenntartásnak köszönhető — bár ezek mind segítenek a nagyvárosokat elviselhetővé tenni —, hanem az emberek fizikai közelségének. (Ezért is olyan fontos a nagyvárosokban a közegészségügyi alapkövetelmények megteremtése.) Vagyis annak, hogy egy bizonyos négyzetméterre jutó népsűrűség felett elkerülhetetlen, hogy az azonos szakmabeliek ne találkozzanak rendszeresen, hogy a szomszédos ágazatokban dolgozók egymást elkerülve teljes elszigeteltségben tevékenykedjenek. S pont az ilyen állás- és/vagy eszmecseréknek, a fizikai kontaktusok hálózatának köszönhetően a városok szakmai fejlődés, a feltalálás, az innováció kifogyhatatlan forrásai. Ezek voltak már az ókori városokban is, és a történelem során folyamatosan annak bizonyultak.
Ennek köszönhető az is, hogy az évszázadok alatt fennálló nagyvárosok képesek magukat újra és újra feltalálni, s képesek a folyamatosan változó gazdasági körülmények közepette prosperálni. Boston erre nagyon jó példa, amely kezdeti telepből kikötő várossá, majd kereskedelmi központtá, később manufaktúrális gazdasági centrummá nőtte ki magát, s az idők változásával átállt a szellemi tevékenységekre, mint a nyomdászat, majd ismételt gazdasági nyomásra váltott és lett belőle felsőoktatási központ, ami abban is segítette, hogy az ipari, technológiai fejlesztés egyik amerikai fellegvárává váljon mára.
Hogyan teremtsük meg, illetve tartsuk fent ezt a "fizikai közelséget"?
Glaeser szerint a vertikális terjeszkedéssel oldották meg ezt a kérdést a jelenleg is jól prosperáló nagyvárosok. Vagyis azzal, hogy nem a város pereme felé, hanem az égbe (és bizonyos esetekben a föld felé) nőttek. Így mind a megfelelő népsűrűség, mind a munkaidő alatti és azon kívüli kapcsolattartás megoldható anélkül, hogy órákat kelljen naponta közlekedéssel, és a vele járó idő- és energiapocsékolással eltölteni.
Hosszútávon pont ezzel a stratégiával váltak a jelenleg jól működő nagyvárosok a leggazdaságosabb és legzöldebb lakhatási-élhetési lehetőséggé. Számokkal és nemzetközi tanulmányokra hivatkozva magyarázza Glaeser, hogy az egy főre jutó széndioxid kibocsátás a tömegközlekedéssel rendelkező nagyvárosokban a legkisebb. Alacsonyabb, mint a vidéki lakosságé, és akár egy nagyságrenddel alacsonyabb a külvárosokban (suburbs) lakókénál. Ilyen szempontból az intenzív mezőgazdaságra támaszkodó jól megszervezett nagyvárosok jelentik az egyetlen járható utat ahhoz, hogy a még mindig növekedő népességet globális szinten és hosszútávon, a jelenleginél jobb életkörülmények között, eltartsuk.
Bizonyos feltörekvő nagyvárosokban pont az infrastruktúra rossz irányba való fejlesztésével köti gúzsba saját fejlődését a város. Erre a legintőbb példa Mumbai, ahol a klasszikus, két évszázad előtti (kolóniális) európai értékeket és építészeti irányelveket szem előtt tartva a városvezetés (az ország politikai vezetésének támogatásával) nem engedélyezi az ötemeletesnél magasabb épületek építését. Aminek következménye, hogy a lakások drágák, a város szétterül, és mivel az utak használatát sem szabályozzák piaci szempontból, a milliónyi közlekedésben résztvevőt minden nap óriási dugók tartják fogva, szó szerint. S pont a közlekedés lehetetlensége miatt a vállalatok inkább a város peremére költöznek, a város alapvető közösségi funkcióját semmissé téve.
Ezzel szemben a szingapúri vezetés, részben a helyhiány miatt is, de pont az ellentétes irányba fejlesztette a várost. Elősegítették a vertikális terjeszkedést, a város aktívan szabályozza a forgalomban résztvevők számát, és az ebből befolyt összegek nagy részét a tömegközlekedés fejlesztésére fordítják. Ennek köszönhetően az utak járhatók, az átlagos munkábajárás fél óra alatt maradt a megugrott népesség ellenére is, s az utcák munkaidő alatt és utána is egy elő város képét tükrözik. Tokió, Sanghaj, Vancouver is hasonló cipőben jár. Érdekes módon a nagyobb európai városok is ebbe az irányba mozdultak el, elég london üzleti negyedeire, vagy a viszonylag új párizsi, a centrumhoz viszonylag közeli, üzleti negyedre gondolni.
Sokat lehet tanulni a könyvből. Az biztos, hogy a szétterülő, kisgazdaságokra alapozott "fejlődés", amit a mai magyar politika nagy erőkkel támogat, sem a környezet, sem az ország fejlődése szempontjából nem előnyös. Sőt hosszútávon, pont az emberek fizikai elszigeteltségének növekedése miatt, nagyon hátrányos.
A fejlődő világ nagyvárosokban akar élni, mert felemelkedésének ez a kulcsa. Ezért is olyan fontos megérteni, hogy — feltéve, ha hagyjuk őket prosperálni — mitől diadalmasak a városok.
