Rády Annamária is tudja, hogy a nyelvoktatás színvonala itthon még elég sok kívánnivalót hagy maga után. A diákok nem, vagy csak kicsit tanulnak meg egy nyelvből, ami arra általában pont elég, hogy kicsit értsenek, de megszólalni már ne merjenek, mert annak sikeresen a tudatában vannak, hogy helyesen nem tudnának beszélni.
Pedig ez az országos "inkább csak pampogunk, minthogy beszéljünk egy idegen nyelvet" állapot könnyen orvosolható lenne, főleg akkor, ha a tömegeknek sikerül azt is elfogadnia, hogy bizony angolul kell tanulni, nem más nyelven.
Hiszen a nyelvvizsgai nyelvtudás és a hétköznapi nyelvhasználat között óriási a különbség. S akármennyire is fejlesztenénk a nyelvi tanítást, a hétköznapi nyelvet akkor is nagyon-nagyon nehéz az iskolatermekbe csempészni.
Persze vannak olyan országok, ahol ez nem probléma. Vagyis, ahol az angol ott él a hétköznapokban, még akkor is, ha ez nem az országban élők anyanyelve. Minden nap, kivédhetetlenül, kikapcsolhatatlanul.
A tévében.
Amióta világ a világ, és van film, és ezeket a filmeket nem csak abban az országban vetítik, ahol készítették, tudják, hogy ahol szinkronizálnak, ott kevésbé értik a külföldi nyelveket, ahol meg feliratosak a filmek, ott sokkal jobban.
Hiszen, ha nincs szinkron, és a filmbeli főhős eredeti nyelven mondja, hogy "Ájlbíbek", ott az angolt nem lehet megkerülni, kiszorítani, elpampogni. És ha nincs szinkron, akkor tényleg atombutának kell ahhoz lenni, hogy egy egy-két órás napi gyakorlatozás után (még ha ez passzív is), ne tudjunk legalább egy-két mondatot elnyögdécselni angolul.
Erre építhetne a nyelvtanár. Egy látens szókincsre, egy látens kiejtésre, egy látens szóhasználatra hétköznapi beszédhelyzetekben.
Csak hát egyszerűbb ezt a nyelvtanárokra és a nyelvtanítás gyatraságára fogni. Szinkronban.
