Nem birom megállni, hogy ne szóljak akkor, amikor azt olvasom az újságban, hogy:
"közel engedhetjük magunkhoz a kígyót, keblünkre is ölelhetjük akár egy óvatlan pillanatunkban, hogy aztán akár évekig szenvedjünk eltévelyedésünkért."
A pátoszt még talán megérteném, ha a 18. században élnénk, de hát nem ott élünk.
Hányszor kell még elmondani, hogy a kereszténység rabszolgáknak kitalált eszményrendszer, amit erőszakkal nyomtak le megannyi nemzet torkán, köztük a (szentnek aligha nevezhető) I. Istváni magyar területeken az akkor terror mindenegyes elemével megtámogatva (megvakitás, ólomöntés a fülbe, nyelvkitépés, és hasonlóak).
Kinek, ha nem az egyháznak van szüksége arra, hogy ez a fajta magatartásmód elfogadott legyen, hogy az önorstorozást (az éveken keresztül, mesterségesen fönntartott bűntudatot), az ilyesfajta személyiség rombolást a közösség teljesen elfogadja? Csak az egyháznak van szüksége rabszolgaként tartott hivőkre, az országnak nem. Hiszen az egyházat ezek az érzelmileg egy életre rabszolga sorsba karanténozott személyek tartják fönn.
Noooooormális?
