Írja a Times, hogy bizony időre lesz a közel-keleti országokban hirtelen felhúzott városoknak ahhoz, hogy tényleg városok legyenek. Az építészet terén nincs baj, de kisugárzásban, életérzésben a városok még nem érik el a nyugat-európai, vagy akár az amerikai szintet.
Szerintem, ha igazán hosszú tradicíóról van szó, akkor vagy Kína felé, vagy vissza, a közel-keleti országok (pl. Egyiptom) történelmébe kellene visszatekinteni, és azt vizsgálni, hogyan alkalmazkodtak ezek a városok az időmúlásával az változó körülményekhez.
A mostani 'új' városok egyik 'különlegessége az az, hogy a társadalmi alap réteg, a mindennapi munkások, akik a várost építik, akik főleg a bázis fogyasztói kosárban gondolkoznak, hiányzik. Igaz ugyan, hogy amíg a város épül jelen vannak, de minthogy a közel-keleten főleg indiai vagy pakisztáni vendégmunkásokkal dolgoztatnak az építővállalatok, a munka befejeztével ők hazamennek.
A helyi alapréteg alig, vagy semennyire sem veszi ki részét a munkában. Az ezért járó társadalmi elismerést, ha van ilyen az arab világban, nem is szerzik meg. A középosztálytól fölfele viszont keményen lenézik a vendégmunkásokat. A helyi alapréteg tehát nem, vagy csak kicsit profitál a városépítésből. Így a város nem nő, nem fejlődik úgy, ahogy a középkori Euróbában.
Igaz ugyan, hogy a mostani, frissen épített városok a közel-keleten mások, mint az évezredes múltra visszatekintő társaik, de lehet, hogy ez nem is baj. Mindez része az új, közel-keleti reform programoknak, és egy tudatosan választott út. Az, hogy mi sül ki belőle hosszútávon, az majd idővel kiderül.
