A Kádár-rendszer legnagyobb átka az, hogy nem csak egy, hanem egyszere több szinten ásta alá az emberek gazdasági őszinteségét, gondolkodását, és egy huszáros-betyáros öntettel szépen beültette a nemzeti tudatalattiba.
Egyrészt elhitette a többséggel, hogy a nagymértékű elvonás, és központi újraelosztás az bizony jó nekünk. Főleg akkor, ha nem is igazán akarunk teljesíteni, csak egy kicsit. Meg ha a teli pocaknál nincs fontosabb tényező az életünkben.
Aztán, minthogy a magyar kormány többször is, és több szinten megpróbált valamiféle okos-furmányos alternatívát kijátszani az oroszokkal szemben, ugyanezt a fajta betyáros hozzáállást szentesítette, főleg amikor sikerült is véghezvinni. Vagyis, ha a nagy testvér nem figyel, akkor mi azt csináljuk, ami nekünk tetszik.
A harmadik fontos tényező az a meglátás volt, hogy ha ezen felül valaki boldogulni akar, akkor nemcsak az orosz, hanem a hazai rendszert is ki kell játszania. Így vagy úgy, de csak ezen módon lehet igazán megélni. Aztán ha a proletár azt látja, hogy magas szinten is ezt művelik, akkor miért ne lehetne a kicsiknek is?
Utoljára pedig, hogy ezt a fajta hozzáállást a magyarságunknak tudta be, és nem a politikai helyzetnek. Mert mi, lévén mily sok Nobel-díjas tudósunk van, nem is igazán tehetünk arról, hogy megtaláljuk a kiskaput. Ez így van igazán rendjén a mi kis Kárpátok között meghúzódó medencénkben, hát nem?
És akkor most itt ülünk a gazdasági pácban, ahol mind a vezetés, mind az adófizetők szerint a lehető legjobb megoldás az, ha majd mindenki közel minimálbért keres, és értékfelhalmozás helyett éppen csak megél. Ahol nem lehet elfogadtatni a jelenlegi gazdasági helyzetet. Ahol nem is kiváncsiak erre az emberek, inkább vevők az alaptalan, és tarthatlan ígérgetésre.
Ahol a gazdasági döntések még mindig politikai erőfitogtatás eredményeként születnek meg, előszeretettel kétharmados többségben.
