Van az úgy, hogy nem bírom tovább. Mészáros László legújabb írásával is így vagyok, mert keveri, kavarja, de nem lesz tőle jobb. Rengeteg, apróbb és nagyobb dologban vét, csúsztat az írás, sajnos csak tudok vele boldogulni, ha sorra veszem állításokat. Már a címmel is bajom van, de inkább hagyjuk. Marad egy kis gőzkieresztés:
Noooooooormális?
Van az úgy, hogy nem bírom tovább. Mészáros László legújabb írásával is így vagyok, mert keveri, kavarja, de nem lesz tőle jobb. Rengeteg, apróbb és nagyobb dologban vét, csúsztat az írás, sajnos csak tudok vele boldogulni, ha sorra veszem állításokat. Már a címmel is bajom van, de inkább hagyjuk. Marad egy kis gőzkieresztés:
Noooooooormális?
Kezdjük az elején. Az írás egyik alapfeltételezése az, hogy egy társadalmi forma csak akkor állhat fenn, ha három kivánság egyszerre teljesül:
1. Biztosítja-e a rendszer az egyes rétegeknek a társadalmi mobilitás lehetőségét?
2. A tehetségnek, szorgalomnak, igyekezetnek van-e jutalma?
3. Tisztelhető-e a kialakult rendszer, vannak-e morális értékei? Tudnak-e a közösség tagjai azonosulni a rendszer fennmaradását biztosító eljárásokkal, módszerekkel?
Vegyük például a rabszolgatartó társadalmakat időszámításunk előtti pár évezredtől egészen 476-ig, a Római Birodalom bukásáig. Egészen jól fennmaradtak, sokkal hosszabb ideig, mint a mostani demokráciák, és a három feltétel közül egyik sem teljesül rájuk. Nem egy vagy kettő nem teljesül, egyik sem.
Innentől kezdve "down hill", ahogy az amerikai mondaná, vagyis a minőség csak zuhan.
A globalizáció hatására a vállalatok kiléptek a nemzeti keretek közül. Ma már a gazdaság alapjának tekinthető nagyvállalatok érdekei nem esnek egybe a nemzetállamok érdekeivel!
Nos, ha valaki jól utánagondol, a nagyvállalatoknak soha nem estek egybe az érdekei a nemzetállamokéval. Kezdetnek elég azt belátni, hogy míg egy nagyvállalat profitmaximalizálásra fog törekedni, addig a nemzetállam a befizetett adó maximalizálására, ami pont a profitmaximalizálás egyik legfontosabb negatív összetevője (vagy minél több adó, annál kevesebb profit).
A globális verseny miatt a folyamatos költségcsökkentés nem az extraprofit elérésének eszköze, hanem az életbemaradás kritériuma.
Az ilyen kijelentésekkel csak akkor van bajom, amikor arra próbálják használni, hogy bizonyítsák, milyen rossz nekünk. Pedig pont emiatt van az, hogy a mobil telefon, tévé, autó annyiba (értsd annyira kevésbe) kerül, mint amennyibe. És ez mennyire jó nekünk. Elképesztően magas technikai színvonalon álló termékeket lehet elképesztően alacsony áron megvenni. A szokásos, még az évezred forduló táján megtett kijelentés, miszerint az akkori mobiltelefonokban több számolási kapacitás volt, mint amennyit a NASA az összes Holdra szállás során a Holdon használt, pont ezt támasztja alá. Elég csak belegondolni, hogy azóta mennyit fejlődtek a telefonok. És nem kerülnek sokkal többe.
A nemzetközi termelési szerkezet nem tűr meg semmiféle korlátozást.
Dehogynem. Sőt, aki egy nemzetközi vállalatnál dolgozik, ezernyi példát tud arra felhozni, hogy mennyire megvan vele, alkalmazkodik hozzá. Ami inkább megdöbbentő, hogy egy igazi globális vállalatnál (elektronikai cégek, autógyártók, olajvállalatok, stb.) nem csak egy ország normáira, hanem mindazon országok rendelkezéseire, szabályaira be tudnak rendezkedni, ahol versenyezni kivánnak. Ehhez képest egy országos adminisztráció (egy nyelv, egy szabályrendszer) szinte labdába se tud rúgni.
Mára a világgazdaság látszólagos sikerei a nemzetállamok intézményrendszerének fenntartási (főleg finanszírozási) problémáival társulnak.
Itt Mészáros László megint két egymástól távol álló dolgot mos össze. Egy világgazdasági siker (vagy annak hiánya) elvileg független egy nemzetállam finanszírozási rendszerének hosszútávú likviditásától. Egy nemzetállam (mint például a magyar) intézményrendszeréne instabilitása rendszerint az alanyi alapú juttatások (várományok, Bokros Lajos szavajárásával) túlburjánzása miatt szokott bekövetkezni, gyakran azért, mert az alanyi alapú befizetések ezt nem tudják finanszírozni. A magyar adóelkerülés erre nagyon jó példa.
Ettől viszont a kettő (világgazdasági sikeresség és az államháztartás tarthatatlan hiánya) között semmi kapcsolat nem jön létre. Egyik sem oka a másiknak, bármennyire is szeretné ezt sugalmazni Mészáros.
A legtöbb demokratikus kapitalista államban kétpártrendszer alakult ki. A két párt nem alkudozik, hanem háborúzik egymással. Újabb pártok megjelenésére vajmi csekély az esély, nagy bajnak vagy sok pénznek kell lennie ahhoz, hogy a politikailag tagolt médiában valamilyen üzenet teret tudjon kapni.
Nos, a legutóbbi választások ennek a pontnak keményen betettek, gondolom nem kell tovább masszírozni a mondat lehetetlenségét.
Ennek a meglehetősen egyszerű működési mechanizmusnak tudható be, hogy a politikai küzdelem ma lényegében a népjólétről szól.
Nos, nem tudom, hogy ez feltűnt-e valakinek, de úgy nagyjából mindig is erről szólt. Úgy még nem nyert senki se választást, legalábbis nem ebben és a múlt században, hogy ne a többség jólétéről festett volna szebb képet. Még a náci (vagy azzá váló) Németországban is erről szólt a választás (amíg volt). Ehhez megint semmi köze sincs a világgazdaságnak, vagy annak, hogy a tőke tűri-e vagy sem a korlátozást.
Tömegdemokráciában egyszerűen rossz a célfüggvény: a választás megnyerése érdekében a politikusok nem foglalkozhatnak a társadalmi hatékonyság problémáival, csak a népjóléti kérdésekkel!
Németország, Hollandia erre nagyon jó ellenpélda. A német egyesítés folyamatosan az áldozatvállalásról szólt, legalább is a fejlettebb nyugati oldal számára. Hollandiában az elmúlt két évtizedben megdöbbentő számmal zártak évet úgy, hogy a költségvetés pozitív maradt, aminek következtében a következő évben adóvisszatérítést kellett eszközölni. De jó is lenne egyszer ilyen Magyarországon hallani.
Vagyis nem a célfüggvény a rossz, a megválasztott politikusok, az általuk kiagyalt programok, és azok végrehajtása.
Külön probléma a demokratikus társadalmi rendszerek által biztosított szabadság. Minél nyitottabb egy rendszer (és ez nem csak a társadalmi rendszerekre igaz), minél nagyobb szabadságot enged a rendszer egyes elemeinek, annál nehezebb fellépni a rendszert tudatosan bomlasztók, a rendszer adta szabadsággal szándékosan visszaélők ellen. A számítógépes hálózatokban komoly problémát jelentenek a vírusok, a globális e-mail forgalomból közel 40%-ot tesznek ki a spamek, a nyitott társadalmakban nagyon nehéz küzdeni a terrorizmus ellen.
Ezt az intellektualitást nélkülöző gyöngysort így egyben kell megrágni. Az első mondat egyszerűen érthetetlen, legalábbis számomra, módon csúszott át a szerkesztőségen. Nem világos, hogy melyik szabadságot a sok közül szeretné Mészáros László elvenni tőlünk vagy saját magától, és sajnos ez nem is derül ki az írás végéig.
A második mondatra a wikipédia a legjobb ellenpélda, ahol nagy egyszerű szabályok alapján nagyon hatékonyan tudnak az ilyesfajta tevékenység ellen fellépni. A számítógépes rendszerek nyitottsága és a TCP/IP protokoll nyitottsága (és az ebből eredő spam lehetőség) két egymástól viszonylag független dolog. Az egyik lehetővé teszi új programok, új perifériák alkotását, míg a másik nem ellenőrzi a feladó fizikai voltát. Akit a téma jobban érdekel, nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet.
Az utolsó szösszenetre pedig a második világháborús francia vagy szovjet ellenállás a legjobb ellenpélda. Ne is ragozzuk tovább.
A politikusok és a gátlástalan üzletemberek a korrupciós eljárásokon keresztül közvetlenül is pazarolják a közjavakat, de sokkal nagyobb károkat okoznak a szavazatszerzés érdekében a választópolgároknak biztosított indokolatlan és gyenge hatékonyságú közszolgáltatások fenntartásával.
Na, ez az első pont, ahol teljességgel egyet tudok érteni. Csak még mindig azt nem értem, hogy ennek mi a köze ahhoz, hogy demokráciában élünk, hogy bizonyos alapjogaink (szabadságaink) vannak. Ha a cikk a korrupció megszüntetéséről szólna, nem is írtam volna ezt a blogot. De hát nem!
Sajnos nem bír magával Mészáros László, és felteszi a megalapozatlan koronát erre a sületlenségre a "Meghaladni a demokratikus kapitalizmust" résszel.
Sajnos, a józan ész erejében nem nagyon bízhatunk, a társadalmi átrendeződési folyamatok valószínűleg autonóm módon, a maguk belső törvényszerűségei szerint zajlanak majd le.
Hát ez elég nagy baj, az ilyen hozzáállás vezetett a keresztények üldözéséhez, a boszorkányégetéshez, a második világháborúhoz, a világon bárhol fellelhető etnikai tisztogatáshoz. De nem baj, jön itt még szebb is az író tollából.
A Homo Sapiens, aki az egyén szintjén rendkívül intelligens, minél nagyobb létszámú csoportokat képez, döntési képességében annál jobban közelít a borélesztő gondolkodási szintjéhez.
Nos, aki olvasta Malcolm Bladwelltől a Blink és a The tipping point című könyveket, valamit a Critical mass-t Philip Ball-tól, az tudja, hogy mennyire nincs igaza itt sem Mészáros Lászlónak. Sem idő, sem hely nincs arra, hogy ezeket a kifinomult gondolatokat itt kifejtsem.
A világgazdaság ma globális, míg a politikai hatalmat nemzetállamok gyakorolják. Vagy a politikai rendszert kell nemzetközivé tenni, vagy a vállalatokat kell ismét nemzeti keretek közé szorítani! Egyik sem tűnik egyszerűnek.
Nos, még ha lenne is a kető között kapcsolat, akkor is eléggé őrült dolog lenne ez. De hát nincs! Egyébként meg még mindig áll a régi mondás, hogy a nemzetközi verseny nem opcionális. Lehet, hogy van, aki szeretné, de szerencsére nem az.
A diktatúrák általában nagyon hatékonyak a súlyos társadalmi, gazdasági problémák megoldásában. Különböző módozataik és fokozataik lehetnek a Hitler-féle agresszív terjeszkedő diktatúrától a Kínai tekintélyelvű kapitalizmuson át a Churchill-féle fokozott személyes hatalomig.
Nos, az első kettőt gondolom Mészáros László sem gondolja komolyan, hiszen az összes diktatúra több problémát okozott, mint oldott meg. A harmadik diktatúrához pedig kellene egy közepes méretű világháború. Szerencsére ez még nem áll fenn.
A puha diktatúrák (pl. Charles de Gaulle, Kádár János stb.) komoly szerepet töltöttek be Európa életében még a közelmúltban is, sőt korunknak is részei (pl. Oroszország).
Véleményem szerint jövőbeni megjelenésüket reális esélyként kell kezelni.
Nos, a diktatúrák, mint olyanok egészen meglepő módon nem csak a közel múltban, hanem szinte a teljes múltban szerepet játszottak (fáraók, királyságok, császárok, és így tovább). Az elmúlt két évszázadban pont az az érdekes, hogy ezen diktatúrák finomodásával és teljes megszűnésével pont együttjárt a korábban soha nem látott gazdasági fellendülés.
Ismételten, nem akarok Fukuyama módjára ok-okozati kapcsolatot erőltetni a kettő közé, de azt sem, hogy elfelejtsük, hogy a gazdasági fellendülés ezzel egybeesik.
Ettől az egybeeséstől a a demokráciák végnapja(i) még nem jöttek el. De attól, hogy valaki ennyi szamárságot összehord nyilvánosan, lehet, hogy egy főiskolai stratégiai igazgatói széké igen.
