Időnként rádöbbenek, hogy csak azért olvasom az The Economist oldalain folytatott diszkurzusokat, hogy emlékeztessem magam, milyen messze állunk még a fejlett országoktól. Igy történt most is, amikor a nyugdijrendszerről folyó vitát, és az azt lezáró bejegyzéseket olvasgattam.
Mig a nagyvilágban arról folyik a vita, hogy a mostani nyugdijrendszer által kiszabott kemény határokat (ami nagyjából 60 és 65 év közötti nyugdijazást ir elő rendszerint) vajon hogyan és miért is kellene lazitani, hogy azok, akik tovább szeretnének dolgozni, megtehessék, az itthoni viták (ha egyáltalán vannak) inkább arról szólnak, hogy miért is nem szabad a nyugdij korhatárt felemelni, és mégis meg mernénk tenni, akkor hány kiskaput kell beépiteni csak a biztonság kedvéért.
Pedig az érvekkel nehéz vitatkozni.
Időnként rádöbbenek, hogy csak azért olvasom az The Economist oldalain folytatott diszkurzusokat, hogy emlékeztessem magam, milyen messze állunk még a fejlett országoktól. Igy történt most is, amikor a nyugdijrendszerről folyó vitát, és az azt lezáró bejegyzéseket olvasgattam.
Mig a nagyvilágban arról folyik a vita, hogy a mostani nyugdijrendszer által kiszabott kemény határokat (ami nagyjából 60 és 65 év közötti nyugdijazást ir elő rendszerint) vajon hogyan és miért is kellene lazitani, hogy azok, akik tovább szeretnének dolgozni, megtehessék, az itthoni viták (ha egyáltalán vannak) inkább arról szólnak, hogy miért is nem szabad a nyugdij korhatárt felemelni, és mégis meg mernénk tenni, akkor hány kiskaput kell beépiteni csak a biztonság kedvéért.
Pedig az érvekkel nehéz vitatkozni. A demográfiai változások miatt a második világháború után kialakult nyugdijrendszer egyszerűen tarthatatlan, nincs aki finanszirozza. Emellett, főleg nyugaton, eljutott a nyugdij korhatárig az első igazán elektronikus korosztály, akik sokkal többet használták az agyukat, mint a fizikai erejüket. Vagyis annak ellenére, hogy nyugdij korúak, egyre növekvő százalékuk tud(na) tovább dolgozni teljes vagy csökkentett munkaidőben. Ezzel mind a tudás tovább örökitését lehetne segiteni, mind a saját átállásukat a nyugdijas (szellemileg valószinűleg kevésbé megterhelő) évekre.
Arról már irtam korábban, hogy miért is nem szivlelem a magánynyugdijpénztárak megszüntetését, hiszen ezzel megint csak azokat jutalmaznánk, akik semmit nem tettek vagy tesznek a mostani tarthatatlan helyzet megváltoztatására.
Az is világos számomra, hogyha arra nem vagyunk képesek, hogy a magán nyugdijpénztárak működését támogassuk, attól minden bizonnyal fényévekre állunk, hogy a nyugdijkorhatárt rugalmasabbá tegyük, mégpedig úgy, hogy ez ne jelentsen fiskálisan extra terhet az államháztartásnak.
