Labanino Rafael a nol.hu-n megjelent írásának egy bekezdése döbbentett rá, hogy mennyire messze vagyunk még a rendszerváltástól. Nem attól, amikor a parlament egyszer csak kimondja, hogy mostantól demokrácia van Magyarországon, hanem attól, amikor a nagy átlag képes tisztán, és mindenféle magyarázkodás nélkül belátni, hogy a múltunk, bármennyire is szeretnénk fényezni, azért annyira nem csillog.

A magyarországi autoriter és totalitárius rendszerek által elkövetett bűnök nem valami aktuálpolitikai adok-kapok részei, egyik sem írható le a „mi és ők” viszonyával. A tettesek minden esetben, az áldozatok a legtöbb esetben és túlnyomó többségben magyarok voltak. Sajnos sok állami bűncselekmény a közvélemény támogatása vagy közönye, több esetben szégyenteljes, helyeslő és az áldozatok vagyonát kisajátító, haszonleső magatartás mellett ment végbe.

Mert valahogy azt mégis csak nehéz tagadni, hogy az országban vannak elegen, akik ilyen vagy olyan oknál fogva büszkék a háború előtti vagy a háború utáni időszakra.

S ez itt a baj.

Hiszen azt kellene látni, így majd negyed évszázad távlatából, hogy az ugyan igaz, hogy voltak olyan pillanatok, amikor azt mondhatta az ember, hogy igen, most jól élek, most jól meg az országnak, az én szemszögemből nézve minden rendben van, vagy annak tűnik.

De a korszakokra, azok teljességében, nem igen lehetünk büszkék.

A második világháború előtti időszak a második világháborúba torkollot. Akárhogyan is nézem, mint nemzet elég keményen megszenvedtük ezt. S azt, gondolom, mondani sem kell, hogy összességében nem lehetünk igazán büszkék a végeredményre.

A világháború utáni korszak pedig, minden délibábjával, öntömjénezésével, végül is mind gazdaságilag, mind politikai értelemben összeomlott. A falak befelé dőltek, a tető a fejünkre esett. Nos, azért erre sem lehet nagyon büszke az ember.

Akkor pedig nem értem, hogy a két nagy politikai párt ugyan milyen alapon rázza a rongyot, épít a régi korszakok halovány (és szerencsére egyre gyorsabban megkopó) dicsfényére?

Nooooooormális?

Hogyan lehetünk büszkék arra, amire nem lehet?

Ezt kellene belátni már, tisztázni a fejekben. S ezek után lehetne lezárni ezeket a fejezeteket végre.