Tallián Miklós írásában arról fanyalog, hogy miért is rossz a Megasztár, és hogy a magyar verziója, szerinte, miért is rosszabb, mint a nemzetközi átlag. Nem mondom, hogy abban, amit leír, nincs igaza, de mégis, a legfontosabbat kifelejtette.

A Megasztárral nem az a legfőbb baj, hogy az elején csak a aljadékra koncentrálnak, a végén meg azon sír minden résztvevő, hogy az éppen soronlévő kiszavazottat kiszavazták, s hogy ettől az ő nyerési esélye csak nőtt. Még az sem, hogy azzal áltatjuk magunkat, hogy milyen tehetséges kis nemzet vagyunk, sejehaj. S még az sem lenne a baj, hogy vagy a csúcson már régen volt, vagy oda még fel nem jutott, de azt képzelni szerető emberkékkel van tele a zsűri. Sőt még az sem, hogy nagyon gyakran ők sem tudják, mi az igazi megasztárság, hiszen se nem csinálták, se nem láttak még olyat.

A legnagyobb baj az, hogy a Megasztár nem sztárokat keres.

Hanem karaoke bajnokokat.

Utánmímelő gondolattalan bábokat, papírmasé indigóhuszárokat .

Akik nem tudnak mást, vagy tudnak mást láttatni, mint azt, hogy mennyire ügyesen tudnak elénekelni egy dalt, amit valaki más, valamikor máskor, az ő közreműködésük teljes hiánya mellett vagy ellenére alkotott.

Vagyis a Megasztárban nem az a "sztár", aki hat, alkot és gyarapít, hanem az, aki hűségesen másol. Itt a haza nem derül fényre, s világosság helyett is csak apátsági félhomály van, ahol szerzetesi hűséggel kaparássza a toll egy szerző szavát egy még üres lapra. A Megasztárban az a "sztár", aki a lehető legmegkülönböztethetetlenül teszi oda azt, amit valaki más egyszer, valamikor régen már odatett. Aki abban jó, hogy ugyanúgy, vagy legalábbis majdnem ugyanúgy elő tud adni valamit, amit más már egyszer véghezvitt.

Ezt pedig a mostani Copy&Paste kultúrában, amikor másolni még könnyebb, mint régen volt, nem kellene ezt se majmolni, se bátorítani ennyire. A világ, szemmel láthatóan és naponta érzékelhetően, tele van igazi egyéniségekkel, igazi alkozó szellemekkel, akik napról napra újat tesznek le az asztalra. Az ablakon, rádión, tévén ömlik be a kreativitás.

Az igazi, érdekes, új festmények helyett a Megasztár inkább azt nézi, hogy ki a jobb indigópapír.

Hol van a régi, jó Ki Mit Tud?, ahol egyéni alkotásokkal, egyéni produkciókkal kellett, lehetett csak fellépni, ahol minden fordulóban mást kellett (vagy legalább is illett) bemutatni, ahol néhány forduló után egyből lehetett látni, hogy kiben van meg a megfelelő, és a szakma által is megkívánt kreativitás.

Ahol a nyertes nagy valószínűséggel tényleg teheséges, alkotó szellemet képviselt, eséllyel arra, hogy a verseny után is megállja a helyét nem csak pár hétig, de akár néhány évtizedig is.

Mert az, hogy valaki után-tud-énekelni egy ismert dalt, az szerintem nem kreativitás.

Sőt, a lehető legmesszebb áll tőle.