Elgondolkodtatott néhány bekezdés ebben a Totalcar-os cikkben, két dolog miatt is. Egyrészt a magyarországi "véleményformálók" és a külföld közötti különbség fogott meg, másrészt pedig, minthogy bennfentesként nézem a dolgot, egy-két dolog talán magyarázatra is szorul azok számára, akik kívülről nézik ezt a valóságot.
Három részletet emelek csak ki, hogy belelássunk abba, hogy miért is steril a jövő technikai munkahelye, és miért is olyan jó ez.
Borzasztóan érdekes lett volna, de engem, személy szerint gyomron vágott a hely iszonyatos sterilitása. Persze lehet, hogy csak a Totalcar szerkesztőségi állapotai miatt szoktam el a rendtől, hiszen az épp a másik véglet, és ilyennek kellene lennie mindennek, nem tudom.
Azt nem tudom, hogy a Totalcar szerkesztősége pontosan hogyan is néz ki. Én is egy az ingolstadt-i fejlesztőközponthoz hasonló munkahelyen dolgozom, és meg kell hagyni, nagyon örülök annak, hogy rend van. Vagyis, hogy nincs se káosz, se mindent megevő papírhalmaz az asztalokon, nincsenek falak, beugrók, a laborok, műhelyek átláthatók. Lehet ezt modernnek és sterilnek bélyegezni, de ezt csak az teszi szerintem, akik ilyet még nem láttak, ilyen helyen még nem dolgoztak.
Azt, gondolom, említeni sem kell, hogy technológiai fejlesztéseknél a rend fenntartása az egyik legfontosabb biztonsági intézkedés, amit az ember tehet. Ez ellen pedig nehéz akármilyen érvelést is felhozni. De, ha jobban belegondol az ember, nem is lehet. Hiszen, főleg olyan helyeken, ahol tényleg veszélyes üzemről van szó, nem akarhatja senki sem, hogy akármilyen üzemi baleset érje csak azért, mert nincs rend.
Sehol egy meztelen nős kép a falon, egy zaccal teli kávés bögre, egy modellautó, de még papírfecnik, sőt, családi fotók se voltak az asztalokon. Az egyetlen személyes holmi, amit az egész, gigantikus falanszterben láttam, egy Dell notebook volt, s valami tó fotója volt rajta háttérképnek. Szinte sütötte a szememet, egy apró darab káoszfolt a derékszögű, neonfényű, temperált, pormentes szuper-univerzumban.
Kicsit furcsa volt nekem is, de meztelen nős képes, családi fotós állapotot elég sok helyen meghaladták már. Hiszen a munkahelyére sem azért jár az ember, hogy nem megfelelően felöltözött hölgyeményeket vagy a saját családtagjait nézegesse az ember, hanem azért, hogy a munkájára koncetráljon. Arra, ami akkor éppen a dolga.
Ehhez pedig ott, ahol komoly szellemi munka folyik, egyáltalán nincs szükség. Sőt, minden ilyen és ehhez hasonló külső inger csak csökkenti a munka hatékonyságát. Ezért van az (ami nekem elsőre nagyon idegennek, és hatékonytalannak tűnt), hogy bármilyen olyan esetben, amikor az ember képtelen a komoly munkavégzésre, vagy betegség, vagy otthoni problémák miatt, inkább hazaküldik az embert, minthogy a munkahelyén töltse az időt. Így aztán a dolgozó sem mondhatja, hogy kitapossák a belét, ha nincs jól, és a munkaadó is elvárhatja, hogy amikor dolgozik, akkor 100%-osan ott van az ember, nem mással foglalkozik.
Lehet, hogy ez túl idealistának tűnik magyarországi viszonylatban, de így is lehet munkát végezni és foglalkoztatni. Nem kell, de lehet.
Ez az a fókusz, a munkára való összpontosítás, amit érdemes, szerintem, átvenni. S ilyen szemszögből nézve a sterilitás nem cél, hanem eszköz abban, hogy pont arra tudjon koncetrálni az ember, ami még "nem létezik", amit fejleszteni kell, ami majd csak a jövőben létezik majd. Minden, ami a jelenre emlékezteti az embert, ami a figyelmét eltereli, csak lassítja, visszahúzza ebben.
Elképzelem a magyar gépészmérnök-hallgatót, amint kocsonyásra tanulja az agyát, hogy hat ösztöndíj, két nyelvvizsga és egy MSc megszerzése után, élete óriási szerencséjével bekerüljön ide, az autózás legizgalmasabb, jövőt kutató fellegvárába tervezni. Megnézném az arcát, amint első munkanapján bevezeti a főnöke az épületbe, fel a laborba, és kinyitja neki az ajtót – itt fogsz dolgozni, Bélám, ugye jó hely?
Instant harakiri, az lenne belőle.
Nos az én esetemben, és az esetek 99 százalékában másoknál is így történik, nem volt instant harakiri. Meg kell hagyni, hogy első nekifutásra olyan volt, mint ha a Holdon járnék. Minden más volt, minden idegen volt, semmi sem úgy működött, mint ahogy azt a nagy magyar valóságban megszokja az ember.
De a nagy idegenérzés ellenére sem harakiri, sem hajkitépős elrohanás nem lett belőle.
Ugyanis nem kell hozzá se nyelvvizsga, se ösztöndíj, se diploma (MSc vagy PhD), hogy megértse az ember, hogy itt a jövő készül. Sőt, nem csak a jövő, de a JÖVŐ. Az, amiről majd öt, tív, húsz év múlva büszkén beszél az ember, hogy igen, én ott voltam, én is csináltam, én is kivettem a részem belőle.
Amiből, harakiri vagy inkább megse típusú megfutamodás esetén garantáltan kimarad az ember. Ezt pedig, sterilitás ide vagy oda, érdemes megfontolni. Hiszen a cikk irója is csak vendég volt ebben a közegben, s csak annyit láthatott, amit látni engedtek.
