Egyszerre két írás is megragadta a figyelmem. Egyrészt az index.hu-n megjelent cikk, miszerint a diák nem tanul, a tanár nem követel, másrészt pedig a nol.hu-n közölt vélemény, miszerint a latin oktatás és érettségi visszaállítása lehet, hogy nem a legjobb ötletek közé tartozik.
Mindkét cikk azon közös álláspontot képviseli, hogy a magyar oktatás már régen nem olyan, mint volt. Sőt, amikor még olyan volt, mint amilyen volt, már akkor sem volt olyan.
S mennyire igazuk van ebben.
Utoljára nagyot dobni a magyar közép- és felsőoktatás nagyjából a huszadik század fordulójának környékén (vagyis an 1900-as évek előtti és utáni két évtizedében) tudott. Ekkor volt az, hogy a nagy budapesti géniuszok, vagyis Hevesy György, Theodore von Kármán, Wigner Jenő, Szent-Györgyi Albert, Gábor Dénes, Teller Ede, Neumann János, Békésy György és Szilárd Leó, születtek és tanultak (s jónéhányuk nem is Budapesten vagy Magyarországon fejezte be tanulmányait).
Csakhogy ezen szellemi óriások után nagyon leapadt a Duna a hidak alatt, hiszen a következő Nobel-díjas elismerés 1994-ben adatott meg Oláh Györgynek és Harsányi Jánosnak, mindketten az USÁ-ban végzett munkájuk után.
Vagyis most megpróbálni visszaállítani azt az állapotot, amely 20 vagy 50 évvel ezelőtt volt, nagy baklövés lenne. Hiszen se nem a régi, még Nobel-díjasokat kitermelni tudó iskolákat (és iskolarendszert), se nem a mostani, más országokban Nobel-díjasokat kitermelni tudó, a korral és elvárásokkal haladó rendszert nem fogunk így létrehozni.
S ha hihetünk Neumann Jánosnak, akkor sem az oktatás színvonala segített abban, hogy a Budapesten született vagy tanuló diákok ilyen világszinvonalú eredményeket érjenek el később életük során. Mint vallotta, a multikultúrális környezet (vagyis a többféle nemzetiségek és vallások egymás mellett élése), a külső nyomás miatti sikerre vágyás, “a feeling of extreme insecurity in the individuals, and the necessity to produce the unusual or else face extinction”, vagyis a személyes biztonságérzet nagyfokú hiánya és annak szükségessége, hogy vagy valami nagyszerűt produkálunk, vagy eltűnünk a süllyesztőben, voltak a kulcsfontosságú tényezők a későbbi sikerekben.
Az oktatás színvonalát nem említi meg Neumann.
S ha most lehetne a magyar (felső)oktatást egy varázspálca intéssel megreformálni, akkor is inkább azt kivánnám, hogy olyan oktatási rendszer alakuljon ki, ahol tanulni tanítják meg az embert. Hiszen pont arra van rákényszerítve a mostani szellemi és fizikai dolgozók nagyrésze egyébként is, hogy teljes életel, karrierje alatt folyamatosan képezze magát. Sőt arra, hogy ne csak egy, hanem a várakozások szerint több karrierje is legyen egymás után, ahol a alapoktól kezdve tornázza fel magát az ember addig, ameddig kedve, lehetősége vagy ideje tartja egyszer, kétszer, többször. Ahol a folyamatosan változó és növekvő tudáshalmazt többször és több irányból is meg tudja közelíteni, annak határait felmérni, és tudjon a meglévő halmazhoz hozzátenni.
Csakhogy ehhez az kell, hogy tanulni tanuljon meg az ember. Hogy azt tanulja meg az iskolában, hogy hogyan tud a lehető leghatékonyabban új dolgokat elsajátítani. Hogy az akárminek a megtanulása mellett abban is szakértő legyen, hogy hogyan is kell valamit megtanulni. Ami persze nem könnyű.
De ha jól megtanultunk tanulni, a többi majd jön 'magától'.
