Írja az index, mondja a kormány, hogy bizony alapjaiban kell újratervezni a következő évi költségvetést. S ez, legalább is Orbán szerint komoly előkészületeket kíván meg az NGM részéről, s lehet, hogy törvényt is kell módosítani ahhoz, hogy az új keretszámokat a parlament el tudja fogadni.
Orbán szerint nem csak kis kiigazításokról van szó, hanem a sarokszámokat is át kell dolgozni. Mintha ettől megváltozna a feladat jellege vagy komolysága, a nehézségéről nem is beszélve. Pedig nem. S közben a legfontosabbal még mindig nem foglalkozunk.
Valahogy nekem nagyon úgy tűnik, hogy költségvetésileg beragadtunk az elmúlt évszázadban. Valahogy Orbán szavaiból még mindig az szűrődik ki, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium tengernyi munkatársainak most hegyeket megmozgatva kell kiizzadnia új sarokszámokat és új költségvetést logarléccel és indigópapírral együtt. Fel és alá rohangáló irodai szolgákkal, papírhegyekkel, tintapacákkal. Mintha még mindig irodisták százai dolgoznának azért, hogy a sarokszámok, a számítások rendben legyenek, hogy a főosztályvezető el tudja mondani, hogy készen vagyunk, hogy a vessző utáni második jegy is pontos legyen, nehogy szó érje az osztály elejét.
Mintha nem lenne Excel és több mint két évtizedes gazdasági model építés mögöttünk. S nem állnának készen az összes fontos számítások táblázatosan, és megfelelően parametrizálva, hogy Matolcsy-nak csak két cellát kelljen megváltoztatnia, és kész is van az új gazdasági terv, s a költségvetés is egyben.
Ami nagyon valószínűleg így is van. Akkor miért kell egy egész hétvége ahhoz, hogy összerakjon a kormány egy új költségvetést?
Nos, ilyenkor elindul az agyrágó bogár, és a legtöbben a következővel állnak elő: a hétvégéből mondjuk 5% a tényleges gazdasági agymunka, aztán van a 30%-os, Viktoros sebnyalogatás, hogy már megint bekaptunk egy tockost, meg miért is beszélünk nyilvánosan hülyeségeket, s a maradék arra megy el, hogy akkor van valakinek arra ötlete, hogy az elkerülhetetlen megszorításokat minek is nevezzük hétfőn?
Pedig lehetne ezt egyszerűbben és hatékonyabban is.
Tessék végre nyilvánossá tenni a költségvetési számításokat! Akkor érthetné, akinek van kedve átrágni magát a számokon, hogy miért is vagyunk bajban, és segíthetne is a fél ország abban, hogy kitaláljuk, hol és mennyire húzzuk meg a derékszíjat, hogy a jövő évi költségvetést ne dobja vissza automatikusan az EU.
Csakhogy ehhez bátorság is kellene. Nem csak azért, mert lesz majd kritika, hanem azért is, mert végre meg kellene mutatni, hogy miért is hitte még péntek hajnalban Orbán és kormánya azt, hogy a jövő évi költségvetés bizony úgy jó, ahogy van.
S bátorság kellene azért is, mert végre ki kellene mondani már azt, amit mindenki nagyon jól tud: a mostani kormány nincs eléggé a helyzet magaslatán ahhoz, hogy érdemi tervet tudjon összeállítani. Ha ott lennének, már tették volna a dolgukat, s nem kellene alapjaiban átdolgozni a legutóbbi többszörösen átdolgozott tervet azok után, hogy hetek óta tudják, hogy a német-francia diplomácia és gazdasági tanácsadóik hada mire is készül európai szinten.
Bátorságból most pedig sajnos nincs elég itthon. Orbán sem mert egyedül dönteni abban, hogy akkor most szeretjük-e Európát vagy sem, megérdemli-e a nemzetgazdasági miniszter, hogy még annak nevezzük, szeretjük-e a németes közigazgatási költekezési fegyelmet vagy inkább mégse, akarunk-e a EU-s többséghez tartozni, vagy inkább megint a harmadik utat választjuk, mégha mindenki szembejön, akkor is.
Kétharmad ide vagy oda, tényleges támogatottságot csak egy nyitott adatokra és feltételezésekre építő költségvetés szerezhet. S tényleges támogatottság nélkül akármilyet is ókumlált ki a kormány, az előírt papírforma Magyarországon nem szokott bejönni...
