Megindult a nemzeti érzelem, és elkészült az első bojkottra való felhívás a Malév csődje után. Az első fecske szerint a Wizzair a hibás mindenért, tehát a Wizzairnek kell fizetnie azért, mert a Malév fizetésképtelen helyzetbe került. Hiszen a Wizzair vezetőinek, dolgozóinak egy rész a Malévtől távozott, és ők hívták fel a figyelmet a folyamatos állami segélyezésre is, és most ők profitálnak abból, hogy nincs már nemzeti légitársaságunk, amely magyar felségjelzéssel és küldetéstudattal szállíthatá lakosainkat a világ megannyi tájára.
Lassan mondom, hogy mindenki értse: a mi szemszögünkből nézve a csőd a lehető legjobb, ami történhetett a Malévval.
A Malév olyan cég volt, amely nem tudott a saját lábán megállni. Már évek óta. Ezért aztán megpróbáltuk eladni, majd visszavenni, közben belepumpáltunk (utólag megkérdőjelezhetően) sok-sok milliárd forintot, hátha attól jobban lesz majd.
Nem lett. Sőt, ahogyan az a klassszikus közgazdaságtani könyvekben meg van írva, egy rossz felépítésú, tarthatatlan költségszerkezetű cégnél a támogatás rendszerint nem a belső rendszer átalalkítására fordítódik, hanem az éppen aktuális gazdasági szorító túlélésére, az éppen aktuális adósságok kifizetésére. Aztán a következő támogatás a következő szoros helyzet átvészelésére, és így tovább, miközben semmilyen vagy csak minimális változást hajt végre a vállalat azért, hogy versenyképesség váljon.
Ahogyan ezt már mások szépen megírták, a Malév minden próbált lenni, ami nem volt, és erőltetve próbált meg nem az lenni, ami volt. Az állam pedig teljes vállszélességben támogatta ebben az őrült küldetésben.
Utólag nézve jogosan kérdezheti minden választópolgár, mire volt jó több, mint százmilliárd forintot a cégbe pumpálni? Hiszen a válasz egyértelmű: egyrészről ezzel kivívtuk az EU egyik bizottságának a figyelmét (s ez megint egy másik a sok bizottság közül, amelynek baja van az országgal), másrészről pedig balek módon a Malévnak próbáltunk meg időhaladékot adni olyan lépések megtételére, amelyekről utólag nagyon úgy tűnik, hogy soha nem szándékozott igazán megtenni.
Vagyis a sok milliárd forint kidobott pénz volt, az elmúlt majd egy évtized pedig elfecsérelt idő. Pontosan, ahogy azt a könyvek megírják.
Aztán most meg elindult a bojkott, hiszen nehogy más járjon azzal jól, hogy egy gazdaságilag saját magát ellehetetlenítő cég tönkrement. Hiszen itt nem csak a Malévról van szó, mert a Malév csődbejutásával nemcsak a Malév-os, hanem az azzal szerződésben álló többi cég is veszít. Üzletet, állásokat, lehetőségeket.
Amitől, ha józan gondolkozásra még hajlandó a választópolgár, csak még jobban feláll a tarkóján a szőr. Hiszen akkor a milliárdok nem csak a Malévot tartották feleslegesen életben, hanem egy egész gazdasági konjunktúrát, amely a Malév köré szerveződött, s amely a Malév mesterséges lélegeztetőgép nélkül életbentarthatatlan élőhalottja nélkül nem is létezett volna. Nem csoda, hogy ennyibe került pénzben is, időben is, hogy végre csődbemenjen.
De attól még, hogy a környező cégeket is belevesszük a számításba, a mérleg nem változik, csak a számok nagysága.
Még több kidobott pénz és még több elfecsérelt idő.
De így utánagondolni a dolgoknak a bojkottra felhívők nem szeretnek. Lehet, hogy nem is a Wizzairt akarják bojkottálni, hanem a józan ésszel való gondolkodást.
Mintha ez lenne a recept mostanában mindenre, amit meg kellene már végre oldanunk.
