Érdekes írást közölt az ÉS a magyar jellemről, amihez kapcsolódóan a hvg.hu is tárgyalta a magyar üzleti élet sokszínűségét és visszáságait. Míg az ÉS irodalmi és történelmi viszonyítási alapon közelíti meg a témát, a hvg inkább a mostani üzleti kultúra (ha lehet annak nevezni) gyomorforgató helyzetére fordítja figyelmét, aminek hátterében az egészséges versenykultúra kialakulásának hiányát tekinti meghatározónak. Mind dolgozói szinten, mind a vállalatok között "élet-halál harc" szinten bonyolódik a verseny, aminek csak vesztesei vannak hosszútávon, az összes rövid távon is érzékelhető elvtelen megnyilvánulások és viselkedésminták mellett. Ahogy a hvg írja:
Nehéz megmondani, hogy végül is miért alakult így, miért vált ilyenné a társas érintkezés kultúrája, tekinthetnénk ezt is a Kádár rendszer örökségének, mint oly sok minden mást, de valószínűleg a probléma sokkal mélyebb gyökerű, és egy sokkal korábbra visszanyúló hagyománypálya íve alakította ilyenné. Lehet, hogy a magyar jellem sajátságai alakították így, lehet, hogy a kelet-európai lét elviselhetetlen nehézsége. Mindenesetre ebben a kulturális keretrendszerben nagyon kevesen érzik jól magukat, nagyon kevesen elégedettek.
Nos, társadalmi szinten nem tudom, hogy mennyire a magyar jellem miatt uralkodik "a dzsungelharc szintjét súroló agresszivitás", de gazdasági szinten ehhez nem kell semmilyen jellemet (magyart vagy akármilyet) a témába kavarni.
Addison Wiggin és Nathan Lewis "Gold: The Once and Future Money" című könyvét olvasva viszont egyértelművé válik, hogy a mostani magyar gazdaság köreiben kialakult viszonyok gyökere az adó, a központi elvonás mértékében rejlik. És ebből a szemszögből nézve a magyar helyzet semmiképp nem egyedülálló vagy különös.
A könyv adók helyett inkább a tarifa számítást tartja előnyben, miszerint az adó mértékét nem a bruttósított összeg százalékaként, hanem a megmaradó összeghez viszonyítva kell nézni. Vagyis, ha 25%-os az adó, akkor 33%-os a tarifa, ha 50%-os az adó, akkor 100%-os, ha pedig 80%-os az adó, akkor 400%-os a tarifa. Vagyis 50%-nál pontosan annyi adót fizetünk, mint amennyi marad, míg 80%-os adónál négyszer annyit fizetünk, mint amennyi a zsebben marad.
Amint írják, az adózás nem más, mint a munkáltató és a munkavállaló között kialakult üzleti szerződésre államilag rátett kereskedelmi tarifa. Országok közötti kereskedelem esetén jelentős csökkenésre lehet számítani 25%-ot meghaladó tarifák esetén (pl. védővámok). Hasonló a helyzet a munkáltatók-munkavállalók esetében is. Vagyis 25%-os tarifa felett (ami 20%-os személyi jövedelemadónak felel meg), a szerződések száma, nem beszélve a szerződések időtartamáról (a várható foglalkoztatás hossza), jelentősen lecsökken.
A magas tarifát a nemzetközi kereskedelemben vagy a kereskedelem csökkenése, vagy pedig a csempészés megjelenése jelzi. A munkavállalás esetében pedig a fekete munka, az állandó szerződések hiánya, s a nagyarányú adókerülés megjelenése várható.
Vagyis a mostani magyarországi helyzet se nem egyedülálló, se nem speciális. A munkavállalókra és munkáltatókra kivetett, aránytalanul magas, adóknak egyenesági következménye. A többi, a szerződések felrugása, az általános bizalmatlanság, és a többi, 'magyar' találmány ennek csak továbbfejlődése.
Megtalálható volt ez a másodi világháború előtti és utáni Amerikában (minden alkalommal, amikor a munka után befizetendő adó meghaladta a 25%-ot), a háború utáni Japánban, a mostani Mexikóban, a dél-amerikai csődben levő országokban is.
Itthon persze könnyebb visszamenni Mohácsig, és ráverni ezt a történelemre, mint abba belefogni, hogy az állami költekezést, a nyugdíjhelyzetet, az egészségügy-biztosítást és az adórendszert végre rendbetegyük. Lehet, hogy inkább erre van igény.
De a jellemet, magyart vagy akármilyet, ebbe belekeverni szerintem felesleges.
