Olvasom a nol.hu-n a Bűnbakok kora cimű írást, és nem hiszek a szememnek. Arról most ne beszéljünk, hogy valóban a bevándorlók az oka minden rossznak, ami most egy nyugat-európai államban történhez, mert ez a poszt sem erről szól. Hanem inkább Inotai Edit következő mondatáról:
Arra kevesen vesztegetnek szót, hogy például a török bevándorlóknak köszönhetően Berlinben bármikor lehet friss zöldséget kapni, hogy a török takarítónő pedánsan és olcsón kitakarít, és a fodrász jobb munkát végez, mint sok német társa.
Merthogy ennek semmi köze sincs a valósághoz.
Ilyesfajta determinizmussal egyszerűen nem tudok egyetérteni. Vagyis azzal a hozzáállással van bajom, miszerint ha a török vendégmunkások a második világháború után nem jelennek meg Németországban, akkor az élet megállt volna. Vagyis, hogy csapzott hajú, skorbutos németek csatangolnának legalább egy méteres utcai szemétben, mert a lakásukból már kiszorultak a sok kosz miatt. Ugye?
Ugye, hogy nem.
Volt egy "market gap", egy lehetőség, amit a német vendégmunkások betöltöttek. Nem deportálták őket Törökországból, nem hurcolták be őket a németek erőszakkal. Jöttek maguktól, mert jobb megélhetést kerestek és találtak, és közben senki sem törődött azzal, hogy munka után-előtt mivel töltik az időt, mit esznek, isznak, mit gondolnak.
Az már csak a történelem fintora, hogy pont a törökök lettek ezek a vendégmunkások. Ha a vasfüggöny nem lett volna, lehet, hogy pont a magyarokról írnának most hasonlókat, hiszen mi sem tanulnánk meg könnyebben németül, mint a törökök, főleg, ha nincs is túl nagy késztetés rá.
Vagyis azt, hogy a törökök jöttek, és elvégezték a munkát, azt nem lehet a németeknek felróni. Azt viszont igen, hogy a beilleszkedést tették lehetetlenné azzal, hogy az elzárkózást elfogadták.
Ezt fel lehet róni a németeknek, de keményen.
S most ezt próbálják meg, ügyesen vagy ügyetlenül, bepótolni. Hiszen nem arról szólnak az ilyesfajta polarizáló véleménykinyilvánítások, hogy a német vagy a török származású fodrász a jobb. Hanem arról, hogy lassan fél évszázados munkavállalás után még mindig vannak olyanok, akik a nyelvet még alapfokon sem képesek művelni, akik a helyi szokásokat, mi több, a törvényeket semmibe veszik kultúrális, vagy leginkább vallási, alapon.
S innentől kezdve inkább a kultúrális és vallási szabadság összeilleszthetetlenségéről, a kultúrális függetlenség megőrzésének és a beilleszkedés kényszerének feszültségéről van szó, nem pedig a török vendégmunkásokról.
Vagyis arról, hogy hogyan lehet a vallási szabadságot összeegyeztetni a helyi törvényekkel akkor, ha a kérdéses vallás az alapvető, törvénybe iktatott jogok érvényesítését vagy gyakorlását tiltja vagy ítéli el. Vagy arra, hogy mit is lehet tenni egy második generációs egyénnel, akinek szülei (vagy ő maga) úgy dönt, hogy nem tanul meg a hivatalosan anyanyelvének számító nyelven, s helyette egy idegen nyelvet beszél önkényesen. Hiszen a török származás nem jelenti automatikusan azt, hogy a török mint nemzetiség automatikusan megjelenjen Németországban, s ezzel speciális jogokat biztosítson annak, aki ilyen nemzetiségűnek vallja magát gyakran annak ellenére, hogy jogilag semmilyen kötelék már nem fűzi ahhoz az országhoz, amelynek kultúrális örököse szeretne annyira lenni.
S az már csak hab a tortán, hogy az ilyen személyesen felvállalt kultúrális 'örökség' gyakran teljesen hamis: egy régen túlhaladott állapot kétségbeesett konzerválását elérni próbáló szellemi bukfenc, amely erőltettetten a múltba kapaszkodva a jelent, a fejlődést, az anyaország megváltozását szeretné teljesen kirekeszteni, elfelejteni, vagy legalábbis nem észrevenni.
Se bűnbakok keresésével, se pedig determinizmussal nem lehet ezekre a problémákra megoldásokat találni. Az viszont tényleg az első lépés, hogy ezeket a problémákat publikusan felvállalja a politikai réteg.
Még akkor is, ha nem igazán fekszi a gyomrát a szellemi 'elitnek' az ilyesmi.
