Eléggé felkavaró könyvet olvastam "The shallows - what the internet is doing with our brains" címmel (szabatos fordításban "A sekélyes - mit tesz az internet az agyunkkal") Nicholas Carr tollából. A könyv nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bemutassa, hogyan alakítja gyökeresen át, és a szerző szerint teszi tönkre, az agyműködésünket és a gondolkodásmódunkat a nagyfokú internet használat. Az internet használata persze szorosan összekapcsolódik a számítógépek, a számítógépes interfészek használatával is.
Az egyik fő gondokozó az író szerint nem más, mint a hyperlink: az a nagyszerű találmány, amely az interneten található oldalak közötti ugrást teszi lehetővé. Egy hyperlink "feldolgozása" olvasás közben nem csak kizökkenti az agyat a megértésből, de komoly energiát is követel annak eldöntése, hogy akkor most kattintsunk, és kövessük a gondolati leágazást, vagy folytassuk az olvasást.
Persze az egész nem ilyen egyszerű, és nem csak a linkek miatt alakul át egy internetező aga. Mert átalakulni átalakul, még ha nem is akarjuk, akkor is. Ennek bemutatása mellett Carr arra is szán időt, hogy részletesen bemutassa és kitárgyalja nagyjából a Guttenberg által feltalált könyvnyomtatás óta a technológiai fejlődés az emberi gondolkodásra gyakorolt hatását.
Egyik kedvenc példám az, amikor bemutatja, hogy a térképészet fejlődésével hogyan formálódott a tudományos és hétköznapi szemlélet abból a szempontból, hogy mit is lehet feltérképezni. Ahogy írja, manapság már nem csak a minket körbevevő háromdimenziós világot térképezzük le (jobb szó hiányában), hanem akár az érzéseinket, vagy kapcsolatainkat is kêpesek vagyunk kétdimenzióra absztrahálni.
Ugyanilyen szempont vezérelte a 19. századi gondolkodókat akkor, amikor az időmérés fejlődésének hatására az istenről alkotott kép is átalakult egy mindenható lényből a nagy órásmesterré (grand watchmaker), akinek az univerzumát, akárcsak egy nagy óraszerkezetet, ki lehet fürkészni, és ha megértjük, hogy kapcsolódnak a fogaskerekek egymásba, akkor meg is fogjuk érteni.
De mi is a baj az internettel? Ahogy Carr írja, csak annyi, hogy az internet és a számítógépek a megszakítás technológiák ökoszisztémája (ecosystem of interruption technologies). Ami önmagában még nem is lenne baj, ha ez tudatosulna is a felhasználókban.
De nem tud.
S pont azért nem tud, mert ehhez megszakításoktól mentes goldolatmenetekre lenne szüksége az embernek, de pont a számítógépek előtt ülve kénytelen a felhasználó folyamatosan a figyelmét több dolog és esemény között megosztani. Aminek a végeredménye az, hogy a figyelemelvonásról a figyelemelvonások tömege elvonja a figyelmét. Ahogy Carr írja: "we are distracted from distraction by distraction".
S itt van a kutya elásva.
Tudományos kutatások tömkelege mutatta már ki, hogy a multitasking, amit a számítógépes munkák nagyrésze megkíván, a lehető leghatásosabb fegyver a mély megértés, a tanulás, a hosszútávú memória kialakítása ellen. S a multitasking királya az internetes olvasás, ahol a nagy átlag nem tölt 40 másodpercnél többet egy oldal olvasásával az oldal betöltéséhez időt ebbe beleértve, mielőtt vagy mást csinál, vagy a következő linkre kattint. (Ahogy az átlag már valószínűleg nem jutott el idáig az olvasásban sem...)
S igaz ugyan, hogy a multitasking hatására fellángol az agy, az agyi tevékenység maximalizálódik, de a befektetett energia nem arra fordítódik, hogy tartós emlékek vagy megértés alakuljon ki, hanem csak arra, hogy az agy lépést tudjon tartani a beömlő információ áradattal. Ki ne érezte magát az élet sodrásában, amikor ömlik az ajtón be a Facebook update-ek sorozata, a tweet-ek tömkelege, amikor az RSS feed-ek folyamatosan jönnek, az olvasatlan email-ek várakoznak?
Csakhogy minél több labdát kell az agyunknak a levegőben tartania, annál kevésbé képes arra, hogy hosszútávon elraktározza azt, hogy mivel is volt tulajdonképpen annyira elfoglalva. Minél inkább fontos az, hogy az információ áradat fölött tartsuk a fejünket, annál kevesebbre emlékszünk az egészből hosszútávon.
Persze mindig vannak olyanok, akik azt állítják, hogy ők kivételek, és ők mindenre pontosan emlékeznek. De a tudományos mérések ennek pont az ellenkezőjét állítják, főleg azért, mert nem egy kevésbé idegörlő multitasking állapothoz, hanem a ténylegesen koncentrált szellemi állapothoz hasonlítják a multitasking alatt elért teljesítményt.
Carr szerint be kell végre látnunk, hogy ha jól tudunk multitaskingolni, akkor csak abban vagyunk jók, hogy sok dolgot felszínesen végezzünk el. De nem abban, hogy ténylegesen tanuljunk, hogy dolgokat rendesen és hosszútávon elsajátítsunk. Nem azért, mert buták vagyunk, hanem azért, mert multitasking alatt az agy átalakul, és arra optimalizálja magát, hogy az információ áradattal lépést tartson. S ehhez pont azt a folyamatot kell feláldoznia, ami során a rövidtávú memóriából a hosszútávú memóriába kerülnek az emlékek. S ez elengedhetetlen abban, hogy valamire ténylegesen emlékezzünk, hogy valamit elsajátítsunk.
Az internetes aktivitásoknak az egyik legnagyobb baja pont az, hogy arra ösztökéli az agyat, hogy a jelenbeli sebességét növelje a hosszútávú hatékonysága helyett. S minél több időt töltünk el online, annál jobban ebbe az irányba ösztökéljük a szürkeállományunkat. Arra, hogy felszínesen foglalkozzon minden jelentéktelen dologgal ahelyett, hogy a lényegre koncentrálna.
A technológiai fejlődést nem lehet megállítani. Amióta kitalálták, szàmítógépes multitasking van és lesz is. Amennyire ezt előre lehet látni, a technológiai fejlődés még inkább ebbe az irányba halad, még több figyelmet és még több megszakítást követelve.
De csak akkor, ha mi is részt veszünk benne.
Mert a végén hiába van ezernyi email, RSS feed, blog poszt, tweet, SMS, voicemail és Facebook update, ha mi nem sodródunk az árral, hanem időnként hagyjuk, hogy az agyunk levegőhöz jusson, és a görcsös felszínen akarni maradás helyett inkább a partról szemléljük a sekélyest.
Például egy jó könyv elolvasásával. Mélyen ajánlott.
