Énvezettem?

Orbán Viktor előterjesztette, Navracsics Tibor elmondta, hogy a kormány most végre tényleg oda akar csapni, hogy véget vessen az uzsorakamatnak. Vagyis annak a szokásnak, hogy a kétségbeesésükben mindenféle hitel finanszírozó hitelt felvevőkkel hiénaszerűen játszanak a kölcsönadók, rémísztően magas kamatokat kérve a pénzükért, amivel aztán még nagyobb bajba sodorják hosszútávon a hitelt felvevőket.

A kormány előterjesztése szerint a THM (teljes hiteldíjmutató) 30%-ban lenne maximalizálva, amint meghozzák a döntést (és a szükséges büntető törvénykönyvi módosítást) erről.

De miért csak ennyiben?

Tegyük fel, hogy a kormány tényleg komolyan gondolja, hogy véget vet az áfa körüli mizériának. Annak, hogy nem fizetik be, hogy milliós, milliárdos tartozások vannak kint, és annak hogy jog nélkül igénylik az áfát vissza.

Mit is kellene ahhoz, hogy az áfa rendszer normálisan működjön végre?

Egyrészt átláthatóvá kell tenni a pénzforgalmat, másrészt pedig meg kell akadályozni a köztes gazdasági szereplők áfa csalási lehetőségét.

A kormány luxus ÁFA bevezetését szeretné elérni, méghozzá a lehető leghamarabb. Ezért képesek akár a brüsszeli gépezetet is mozgásba hozni, kerül, amibe kerül. Hiszen a kormány szerint azokat, akik luxus cikkeket vesznek, akiknek erre van pénzük, azokat jobban meg kell adóztatni, ha már az egy kulcsos jövedelemadó azt nem teszi.

De van-e a luxusáfának értelme Magyarországon?

A Nívó blogon legutóbbi posztja elgondolkoztatott azon, hogy tényleg olyan rosszul megy-e nekünk, mint azt szeretjük hangoztani. A poszt feltevése szerint ugyanis nincs elég embernek most arra lehetősége, hogy a kormány által előterjesztett ötletet — miszerint most fix és nagyon kedvező árfolyamon egy összegben vissza tudja fizetni devizahitelét — kihasználja. Merthogy pont azoknak, akiknek igazán szüksége lenne a segítségre, azoknak nincs lehetősége arra, hogy ennyi pénzt akárhonnan is "előcsalogasson".

Szerintem viszont nem ennyire vészes a helyzet.

A kormány azon gondolkozik, hogy extra adót vessenek ki a diplomásokra. Nem arról van szó, amit Hoffmann Rózsa vetett fel, miszerint a most képzésben részesülőkkel irassanak alá egy szerződést, hogy amennyiben elhagyják az országot a diplomaszerzés után, akkor fizessék vissza a képzésük árát. Hanem arról, hogy a diplomások, a már diplomával rendelkezők új adóformával támogassák a felsőoktatási képzést. Vagyis, hogy a diplomások egy különadó formájában finanszírozzák az oktatást.

Az ötlet több dolog miatt sem jó ötlet.

A Shell itthon is bevezette a FuelSave nevű üzemanyagukat, amellyel — a Shell állítása szerint — akár egy liter benzin vagy gázolaj is megtakarítható egy teli tankolás után. De a sajtóközlemény blog posztján megjelent kommentek olvasása után bizony elgurult a gyógyszerem.

Hiszen kis magyar valóságunknak talán nincs is nagyobb felületű lecsapódása, mint az, hogy már megint mi találjuk fel a spanyolviaszt. De ehhez előbb az kell, hogy a szegényesre zsugorodott perspektívát először másokra kivetítsük, mert enélkül semminek sem olyan az íze, mint amilyennek annak lennie kell.

Azt hittem, az előző poszt lesz a végső, de ma is még a felsőoktatási törvény új tervezetén agyalva rádöbbentem, hogy lehet, hogy mégiscsak jó lesz ez nekünk. Persze nem azért, amiért Hoffmann Róza azt beterjesztette. Vagyis nem azért, mert ezzel majd 7 vagy 15 (!!) évre hazánkhoz tudjuk majd láncolni azokat, akik nem elég gazdagok vagy okosak ahhoz, hogy a képzési költségeiket (vagy, ahogy arra már többen rámutattak, itt pl. akocsis is, a tandíjat) visszafizessék.

Ami igazán örömre ad okot, az teljesen más. És van is belőle mindjárt kettő.

Nos, az állam úgy döntött, hogyha a könyörgés nem megy, akkor inkább büntet. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár szerint ugyanis a felsőoktatásban részt vetteknek majd vissza kell fizetniük az állami támogatást akkor, ha a képzés után elhagyják az országot. S teszi mindezt annak ellenére, hogy közben nyíltan elismeri, hogy az itthoni megélhetési viszonyok bizony kívánni valót hagynak maguk után. Idézem:

Arra kérte őket, hogy „a várható nehézségek ellenére is tartsanak ki Magyarországon, és azzal hálálják meg taníttatásukat, hogy boldogságukat nem a „könnyebb élettel kecsegtető külföldön, hanem a szülőföld rögösebb útján” próbálják elérni.

Ez persze nem fog segíteni abban, hogy a jobbakat itthon tartsuk, sem pedig abban, hogy a nemzeti érzéseket erősítsük a hallgatókban.

Nem tudom, hogy miért van ez így, de nem megy az iPaden a gépelés, ahogyan annak mennie kellene. Nem is a sebességgel van baj, hanem inkább a billentyűzet kiosztással. Vagyis annak hiányával. Vagyis, hogy nincsenek meg az ékezetek alapból a billentyűzeten.

A másik nagy gond pedig a blog.hu szerkesztője, ami eléggé megakasztja az iPad érintőképernyős interfészét. Valami oknál fogva nem tudok paragrafusokat kijelölni, vagy ha igen, csak nagyon körülményesen.

Ennek köszönhetően nem nagyon fogok majd innen posztolni, vagy csak akkor, ha majd nem bírok az ágyból felkelni...

Fontos kérdést boncolgat a nol.hu-n Kalapos Miklós Péter írása. Miszerint nagyon nehéz úgy rendes egészségügyet csinálni, hogy nincsenek meg hozzá a megfelelő források.

Pedig mindenki fizet, aki csak tud. A TB alap is — nem is keveset —, és a kedves beteg is csúsztat, mert enélkül csak a legrosszabbra számít(hat). S pont ez az, ami kiveszi az élét az "itt az orvosoknak olyan rossz, meg nem keresnek eleget" lemez élét.

De ez a poszt nem erről akarna szólni.

Hanem arról, hogy miként lehetne megoldani azt, hogy a betegekben is, a gyógyításban résztvevőkben is tudatosodjon, hogy megfelelő források nélkül nem lesz megfelelő (akármit is jelentsen ez most) az egészségügyünk.

Nagyon örülök, hogy a projekt vezetési gondolatcserénk új fordulóhoz érkezett. Az ITélet blogon akocsis tovább görgette a gondolatmenetet arról, hogy mit is jelent a jó projektvezetés, és miért is nem sikerül olyan gyakran, mint szeretnénk. Érdemes elolvasni.

A poszt azonban nem hagyott nyugodni.

Olvasom a Wall Street Journal-ban, hogy az amerikai Passat egy kicsit más lesz, mint az erurópai verzió. Nagyon büszke erre a Volkswagen, hiszen a megújult Toyota Camry ellen szeretnék a Passat-ot bevetni az amerikai piacon. És mindent megtettek azért, hogy ez most sikerüljön. Öt éve a VW még úgy gondolta, hogy egy viszonylag kis piaci szegmenssel is beérik majd.

De nem. A helyzet megváltozott.

Az indexen megjelent külföldi hír szerint a MiG segíthetett a kínai lopakodó vadászgép prototípusának kifejlesztésében. A találgatások szerint a kínai gép egyes alkotóelemei túlságosan hasonlítanak a korábban, az anyagiak miatt nem teljesen kifejlesztett, orosz lopakodóhoz. De a MiG szerint egyrészt a kínai gép nem is igazán alkalmas komoly katonai bevetésre, másrészt pedig tagadja, hogy bármi köze lenne a kínai fejlesztéshez.

Amit én el is hiszek nekik.

De nem azért, mert az orosz hadiipar szentjános lenne, vagy akárrmelyik ország hadiipara bármikor is hasonló jólelkűségéről lett volna híres. Hanem azért, mert a MiG-nek nem kellett ahhoz a kisujját sem mozdítania, hogy a kínai új lopakodó technológia akárcsak egy kicsit is hasonlítson az oroszra. Vagy akár az amerikaira.

J.H. Kunstler "Long emergency", vagyis "Hosszú vészhelyzet" címmel írt könyvet arról, hogy mi történik majd akkor velünk, ha tényleg elfogynak majd a fosszílis energiahordozók, és köztük a legfontosabb, az olaj. Ami elfog, efelől nincs is kétségem, habár arról, hogy mikor is pontosan, még van.

De szerencsére a könyv nem is azzal foglalkozik, hogy két vagy ötven vagy kétszáz év múlva merítjük ki az olaj és a többi fosszílis energiahordozó készleteinket. Kunstler a dátumot majd harminc évre tolja ki, és akkorra sem azt ígéri, hogy már nem lesz olaj és földgáz, csak annyit, hogy annyira kevés lesz, hogy az ára elég magas legyen ahhoz, hogy ne sokan tudják majd megfizetni.

S ekkortájt kezdődnek majd csak a nagy bajok.

Sajnos nem bírom megállni, hogy te szóljak megint ellent. Az ITélet blog nagyon érdekes témát feszegetett az egyik legutóbbi bejegyzésben. Arról írt akocsis, hogy vajon egy piramisépítésben otthonos akkori elöljáró vajon tudná használni a projekt vezetési tapasztalatát a mai, modern, körülmények között. Hogy vajon fejlődött-e a projekt vezetés az elmúlt két évezredben, és ha igen, akkor hogyan és mennyit? 

Érdemes a bejegyzést végigolvasni teljes terjedelmében.

Sajnos azonban megint csak beleszaladtam két olyan paragrafusba, amely elolvasása után nem tudtam nem billentyűzetet ragadni. Itt az első: