Énvezettem?

Egy Juszt László interjú alapján kezdtem el utánanézni az Alaptörvényben leírtaknak. Az a kijelentés adta az apropót, miszerint társadalombiztosítás, mint államilag garantált egészségügyi ellátás és nyugdíj, nem szerepel az alaptörvényben. Ennek egyik egyenesági következménye az, hogy az ezen korábbi alapjogokra alapuló juttatásokat az állam (Magyarország) bármikor megváltoztathatja — csökkentheti vagy növelheti — vagy akár teljes mértékben meg is szüntetheti.

Nézzük mint mond az alaptörvény.

XIX. cikk

(1) Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.

(2) Magyarország a szociális biztonságot az (1) bekezdés szerinti és más rászorulók esetében a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg.

(3) Törvény a szociális intézkedések jellegét és mértékét a szociális intézkedést igénybe vevő személynek a közösség számára hasznos tevékenységéhez igazodóan is megállapíthatja.

(4) Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. Törvény az állami nyugdíjra való jogosultság feltételeit a nők fokozott védelmének követelményére tekintettel is megállapíthatja. 

Nem vagyok jogász, így az én értelmezésem lehet, hogy nem igaz. Mindenesetre, azért megpróbálom szavakba önteni, hogy mit is jelent az alaptörvény XIX. cikke a számomra.

Fontos kérdést feszegetett kultúráliskreatív blog akkor, amikor azt kérdei, hogy mennyit is dolgozunk ma, és mennyit fogunk a jövőben. A legtöbbször hallott válasz szerint többet, mint amennyit keresünk. Szerintük a jövőben kevesebbet fogunk, és mellette több időnk marad majd az "élet"-re.

Nem is tévedhedtek volna nagyobbat.

Egy iparilag fejlett országban napi nyolc órás munkanappal, heti öt napban egy munkahéten az ember az idejének 23.8%-át tölti munkával. Ez egy munkahetet nézve napi átlagos 5.7 órás munkavégzésnek felel meg. Ha ebben az átlagba beszámítjuk a szabadnapokat is, akkor — munkáltatótól és a kivett szabadnapok számától függően — 5.4 és 4.9 óra/nap átlagos napi munkaórát kapunk azoknak, akik ténylegesen munkát végeznek.

Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a lakosság nem minden tagja munkaképes vagy van állása, akkor az átlag tovább csökken. Magyarországon 2.5 millió teljes munkaidőben dolgozó munkavégzővel számolva a magyar átlag 1.23 óra/nap-os értékre zuhan.

Van egy jó és egy rossz hírem.

Amióta ekkora port kavart, hogy a politikai pártokat igenis támogatni kell, s ráadásul milliárdos összegekkel, komolyan el kezdtem azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen miért is kellenek a pártok. Vagyis, hogy az adófizetők által befizetett összegekért mit is kapunk cserébe vissza. Hiszen, normális esetben szellemi intézmények, amiknek a pártok is szeretnék magukat beállítani, szellemi termékeket állítanak elő.

S a gondolatmenet kezdete óta nem tudok szabadulni attól a kérdéstől, hogy politikai pártok végül is mit tettek le az asztalra az elmúlt húsz év küzdelme után, amitől akárkinek is megmelegedne a szíve, és a tudományos vagy technikai fejlesztések, előrelépésekhez hasonlóan megelégedettséggel tudna hátradőlni. Pedig a válasz egyszerű.

Említsen akárki is egy olyan értelmiségi vonulatot, egy olyan új, ezelőtt még nem látott ötletet, amely a magyar társadalmat gyökeresen átalakította, jobbá tette, amely hatására a társadalom jobb irányba mozdult el, előnyére változott az elmúlt években.

Az eredmény lehangoló.

Kicsit elkapott a gépszíj, ahogy egy szülő siránkozását olvastam arról, hogy miért is olyan rossz az (neki), hogy a gyereke friss diplomásként kimegy külföldre munkát keresni. Értem én, hogy nehéz lesz megszokni, hogy a csemetéje nem otthon van, két utcával arrébb, de a mostani magyar helyzetet nézve egy friss diplomásnak legfejlebb Budapesten vagy néhány nagyvárosban van lehetősége arra, hogy pont ugyanabban a városban helyezkedjék el, ahol szülei is élnek. A párválasztásból adódó bonyodalmakat nem is említve.

A biztosíték viszont ott ment végleg ki, amikor már megint arról hallottam valakit áradozni, hogy mekkora tudáskiáramlás történik, ha a frissen diplomázottak elmennek.

Noooooormális?

A kalózkodás nem könnyen tolerálható dolog. Akármilyen formáját is nézzük. Nem csak azért, mert a kalózok fizetés nélkül vesznek igénybe egy szolgáltatást (vagy tulajdonjogot), hanem azért is, mert nagyon gyakran ennek nem bizonyos egyének látják kárát, hanem általában egy közösség, amely a játékszabályokat figyelembe veszi. 

Így van ez az illegális letöltőkkel is, akár programokról vagy zenéről, filmekről legyen szó, és így van ez a parkolójegyekkel, bérletekkel machinálókkal is.

De ennek ellenére megértem a szánkékokat, hiszen a kalózok a saját maguk fajátja ellen próbálnak meg ezekkel az akciókkal küzdeni.

Vegyes érzelmekkel olvastam az Örülünk, Vincent? blogon megjelent legutóbbi írást arról, hogy sokan, friss diplomával a kézben azon gondolkoznak, hogy elmennek Magyarországról. A jobb megélhetés, a kiszámíthatóbb élet, a kevésbé oligarchás gazdaság és ellenpontozott politikai élet reményében. Ebben persze igaza van, nem is tagadható a mostani magyar helyzet kificamodottsága.

Abban viszont nincs, hogy el lehet menni. Ugyanis nem csak lehet. 

Hanem kell.

A szocialista párt ennél többet sem remélhetett volna. Schmitt Pál plágium ügye kapcsán sorban nézik végig a politikai élet szereplőinek végzettségét, az ezeket igazoló papirokat és a diplomamunkákat.

Amire már tényleg nagy szükség volt egy ideje.

Nem csak azért, mert a szocializmusban divatja volt szellemi háttérmunkásokkal iratni a kamu diplomamunkákat, hogy a papír meglegyen, de ne kerüljön túl sok fáradságba. S nem csak azért sem, mert az egyetemi végzettség és akár a kisdoktori is könnyen jött, könnyen ment, ha volt elég protekció és elég erős gyomor ahhoz, hogy valaki a párt vonalon, vagy baráti alapon okosba' ezt megszerezze.

Az index heti összefoglalója szerint térdre kényszerítettünk félmilliárd embert. Mindamellett, hogy nem szeretem a kormány folyamatos háborús retorikáját, azért jó lenne azt is világosan látni, hogy kit is kényszerít térdre az elmúlt két év gazdaság politikája.

Ez nem az az 500 millió ember lesz, akikre a cikk címe utal.

Érdekes beszélgetést folytattam le tegnap egy francia kollegámmal. Ezidáig vadkapitalista nézeteket vallott rendszeresen, folyamatosan arról ment a lemez, hogy milyen sok adót fizet (expat és Franciaországban adózik), és mennyire nem tetszik ez neki, meg egyébként is, miért nem takarékoskodik az állam ahelyett, hogy az ő bőrét próbálja meg lenyúzni.

Érdeklődtem, hogy kire fog szavazni a hétvégén az elnökválasztás első fordulóján. Főleg azért, mert eléggé furcsa kampányjelszavak mögé sorakoznak fel egyre többen Franciaországban.

Meglepő választ adott.

Lesz internetadó. Akárhogyan is nézem, akármit is írnak majd a portálok és azok az átkozott bloggerek, a költségvetési hiányt be kell tömnie a kormánynak, és erre a következő legjobb lépés az internet adó bevezetése lesz. A csekkadó után, persze.

Valahogy a Fidesz is ugyanazon a kényelmes úton jár, amelyen az előző kormányok is gyalogoltak. Ha hiány van, akkor gondolkodás nélkül kivetnek még egy adót, s ha a hiány nem akar csökkenni, akkor még egyet. Már csak azért is, mert ebben a kormányok egyre járatosabbak lesznek, és persze gyakorlat teszi a mestert. Ahogy az angol szólás mondja, ha kalapács van a kezedben, az egész világ szegnek tűnik.

Azért persze időnként, adófizető polgári szokás szerint, jó hátradőlve megpróbálni átlátni a helyzetet.

Azért lesz internet adó (és csekk adó, és áfa emelés, és a többi), mert az állam többet költ, mint amennyi bevétele van, és nem hajlandó a derékszíjat szorosabbra húzni.

Mi nem vagyunk olyan ország, amely megáll az egyszerű megoldásoknál. Sőt, ha valamiről hallunk, és lehet, hogy még jó ötletnek is tűnik, nagyon gyakran felcsavarjuk az erősítőt, hogy még nagyobb jó ötletet csinálunk belőle.

Itt van pl. a mostani Matolcsy ötlet arra, hogyan is írtsuk ki még az írmagját is a bankoknak és a maradék pénzügyi kultúrának. Amely ötlet már törvényjavaslat formájában is megfogalmazódott, és arról szól, hogyan fogja az állam az összes elektronikus banki pénzforgalmat (befizetés, átutalás, munkabér kifizetése, pénzfelvétel, kártyával való fizetés, stb., vagyis minden) megadóztatni csak azért, mert ilyenről hallott máshol.

Persze az egész lehet, hogy csak egy félrefordítás következménye ("Milyen tranzakció?" kérdezte magában Matolcsy, "Végülis mindegy..." hümmögta magának egy félpillanatnyi nemgondolkodás után), bár szerintem nem az.

A Semmelweis Egyetem tegnapi híre szerint forradalmi gerincátültetést hajtottak végre a hétvégén egy meg nem nevezett (de többek által felismerten politikai közszereplés vállaló) betegen. A beteg lábadozása, vélhetően sportolói múltjának köszönhetően és a szakirodalomban tárgyalt esetekkel ellentétben, nagyon gyors volt, magasan túlteljesítve a várakozásokat. A gyors felépülés első látható jele az volt, hogy a mai napon saját lábán kereste fel a Parlament épületét, hogy új szervét ne csak használatba vegye, de azt egyben az első igazán megterhelő próbának is alávesse.

Értesüléseink szerint az egyidejűleg beütemezett agyátültetés sajnos nem sikerült, legalábbis a mai Parlamentben lezajlott események alapján erre következtetnek a szakértők. A kognitív funkciók jelentős hiányosságot mutattak, amely érthetetlen és értelmetlen gondolatvezetésben és a valóságtól távol álló értékrendben nyilvánult meg. A mai napon nyújtott viselkedésminta alapján további kezelésre, esetleges műtéti beavatkozásra, lenne szükség, hogy ezt a, humanitárius és orvosi szempontból, elfogadhatatlan állapotot korrigálni tudják, vagy legalábbis finomítsanak a viselkedés politikailag ön- és köz-veszélyes voltán.

Mivel a beteg tünetei nem egyediek (ő maga is többször is hangot adott nézeteinek), hanem a közvetlen környezetére is kihat (s annak másolásában jelentkezik), bakteriális vagy vírusos úton történő fertőzést sem zárnak ki a szakértők. A jelenséget még vizsgálják.

Elszörnyedve olvasom, hogy a pénteki tévébeli ámokfutás után miket nyilatkozik (s)érthetetlen köztársasági elnökünk a rádióban. Már a tévés szereplésnél is gondok voltak, hiszen folyamatosan olyan dolgokat állított, amelyek nem igazak, de most már tényleg szükség lenne arra, hogy valaki gyorsan és hatásosan közbeavatkozzon.

Nem lenne azzal baj, ha Schmitt annyit mondana, hogy oké, odavan a doktori. Könnyen jött, könnyen megy, kit érdekel? Meg aztán nem is feltétele, hogy kezet foghassak másokkal, hogy bizonyos, az orrom elé tett dokumentumokat (gondolkodás nélkül) aláírjak. Hiszen ezen tevékenységek során senki nem kételkedik abban, hogy szerzői jogom teljes tudatában teszem azokat.

Schmitt hazaérkezése után megjárta a megfelelő folyosókat, és táskájában volt egy dosszié, tele papírral. S bár nagyon sokan azt várták, hogy a mostani balhét már nem viszi el szárazon, ennek ellenére sérthetetlennek lett kinyilvánítva Orbán által, de csak azok után, hogy vele is beszélt.

A dosszié is ott volt, a benne levő papírok csendben figyeltek.

De vajon mi lehet bennük?

Meglepett az elmúlt két-három napban, hogy mennyire kevesen merik, vagy akarják kimondani a fájó valóságot: Schmitt Pál, ahogy van, hiteles személyiség, aki hitelesen képviseli a magyar politikia, közéleti állapotokat. Ő tényleg az emberek embere. Ha másért nem, már ezért sem szabadna eltávolítani a jelenlegi funkciójából.

Schmitt annak a történelmileg jelentős és utólag letagadhatatlan kornak a megtestesítője, amelynek esszenciája, szelleme beidegződött a magyar pszichébe, amely még mindig köztünk él, és amely most meghatározza a társadalmi és politikai életet és annak elitjének viselkedését.